Élt egyszer, éldegélt egy öregember. Három lánya volt - a két nagyobbik páváskodó, cifrálkodó, hanem a legkisebb serény volt és ügyes, minden munkát ő végzett a házban. Értett mindenhez, csak úgy égett a dolog a keze alatt. S még szép is volt, olyan szép, hogy azt mese el nem mondhatja, toll le nem írhatja: szemöldöke, mint a fecske szárnya, szeme, mint a sólyomé, hajadoni éke hajfonata vége derekáig ért. Vásárba készült egy nap az apjuk, indult a városba, s megkérdezte lányaitól, kinek milyen ajándékot hozzon. A legnagyobbik azt kérte: - Hozzál nekem, apámuram, egy ruhára való tűzpiros selymet! Selymet kért a középső is, csak ő égszínkéket. - Hát teneked, édes lányom, mit hozzak? - kérdezte az öreg a legkisebbik lányát. - Nekem, édesapán, hozd el a Fényes Sólyom egy tollacskáját. Elcsodálkozott az apja. Elbúcsúzott lányaitól, felült a szekérre, és a városa hajtott. A két nagyobbik lányának megvette, amit kértek, de a Fényes Sólyom tollát hiába kereste a vásárban. Hazament az öregember, megörvendeztette két nagyobbik lányát az új ruhánakvalóval. - Itt van, kedves lányaim, amit kértetek. Hanem neked - mondta a legkisebbnek - nem tudtam elhozni a Fényes Sólyom tollát. - Mit tehetünk - felelte az -, talán legközelebb több szerencséje lesz apámuramnak.