Kíváncsi kislány, és megrémíti az a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni, mint például megszámolni a csillagokat vagy épp focizni Filippóval, az iskola legrosszabb gyerekével, aki csak vele hajlandó szóba állni. A családja és a barátai segítségével Mafalda megérti, hogy másképpen is lehetséges látni. A virágok illatából megtanulja megmérni a távolságot, amely a cseresznyefától elválasztja, és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki, és amelyeket továbbra is tud csinálni. Ez a kis Mafalda története, de egyúttal Paola Perettié is, a magával ragadó erővel bíró írónőé, aki meg akarta írni az első regényét, amikor megtudta, hogy súlyos szembetegsége van. Ez a könyv megtanít látni azt, ami még nincs, és harcolni az álmainkért.     sorok-kozott   Kevés az a könyv, ami annyira erős érzelmi hatással legyen rám, hogy időnként úgy érezzem, le kell tegyem egy kicsit, mert már nem bírom. Ez ilyen regény, és én nagyon szerencsésnek érzem most magam, amiért elolvashattam, mert úgy érzem, rengeteget sokat adott lelkileg. A történet hősnője a 9 éves Mafalda, akinek Stargardt-szindrómája van, ami azt jelenti, hogy hamarosan meg fog vakulni. A könyv azt a pár hetet mutatja meg, mire eljutunk ahhoz a pontig. Hogy viseli egy ilyen apró kislány azt, hogy már soha többet nem fog látni? És a családja? A barátai? Ezt mutatja meg ez a regény. A vakság szerintem a legrosszabb állapotok közé tartozik, el se tudom képzelni én hogy rettegnék, ha már csak heteim lennének, amíg láthatok. Mit tennék? Olyan sokat gondolkodtam ezen, miután letettem a könyvet. És azt hiszem, én is Mafalda útjára lépnék. „Nem az a helyzet, hogy jobban látsz, amikor szerelmes leszel, csak kevésbé félsz, hogy nekimész valaminek.” Az iskolai portás, Estella tanácsára Mafalda írt egy bakancslistát, amibe mindent felsorolt, amit meg akar csinálni, amíg lát. Akadtak itt könnyebb tételek is, mint focizni a fiúkkal, de nehezebbek is, mint találni egy igaz barátot. Mafaldától ugyanis elfordul a legjobb barátnője, miután a lány állapota romlani kezd, nekem pedig már ettől is megszakadt a szívem. Megszakadt a szívem. Ugye milyen sablonos kifejezésnek hat? Mégsem tudok ennél kifejezőbbet kitalálni! Hiszen egy kilenc éves kislányról van szó, aki kénytelen szembenézni egy ilyen sorsdöntő változással az életében, amihez csatlakozik még az is, hogy a szülei új házba költöznek, ahol Mafaldának könnyebb lehet… azután. Annyi olyan dolog történt a regényben, amiről nehéz volt olvasni. „Nagymama azt mondta, hogy nem értjük meg a dolgokat, ha nem próbáljuk ki őket. Ezért én kipróbálom.” Most azt gondolhatjátok, hogy ez egy depressziós-könyv. Nem, szerencsére nem az. Az írónő belepakolt sok vidám és mosolygós jelenetet, és remélem nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, Mafalda végül rátalál nem csak egy, de két igaz barátra is. Rengeteg szívmelengető jelenetet kaptunk, igazi érzelmi hullámvasút volt az olvasás. A mellékszereplők közül Estellát szerettem a legjobban. Leginkább a jelleme miatt, mert egyenes, őszinte, és ami a legfontosabb: nem úgy bánt Mafaldával, mintha egy széllökés is feldöntené. Mellette állt, segítette, miközben a lány is ugyanezt tette érte. A könyv vége pedig, az utolsó sorok. Arra szavak sincsenek… „Furcsa, azt hittem, a sötétben minden fekete, és kész. De az anyukák még a legsötétebb sötétben is látszódnak. Talán látnak a sötétben, mint a macskák. Hogy veszély esetén megtalálják a gyereküket. De ha ez így van, akkor én is lehetek anyuka. Egy kicsit felhúzódzkodom, a könyökömre. – Anya, te a sötétben is megtalálsz engem? Anya odajön hozzám, és megsimogatja a hajam. – Nem látlak a sötétben, Mafalda, de biztos vagyok benne, hogy attól még megtalálnálak. De most már lámpaoltás, mert tényleg késő van. Anya fölém hajol, és jóéjtpuszit ad. A haja lágyan a párnámra hullik, mint a vattacukor, csak ez fekete. Az ujjaimmal beletúrok, amíg el nem megy. Puha. Nem mondtam anyának, hogy a saját sötétségemre gondoltam. Ő úgyis megtalál.” A szülők karakterei is zseniálisan lettek megírva. Olyan szépen átjött a félelmük a jövő miatt, a szeretet, amit a lányuk iránt éreznek. Borzalmas lehet, ha ez történik a gyerekeddel, és a szülők nem mindig hozták a legjobb döntéseket, de ezzel együtt voltak hitelesek, és a lényeg átjött: a szeretet és a tenni akarás. Gondolom szülőként ezt a könyvet még fájdalmasabb lehet olvasni… A történet több fontos témát is behozott Mafalda állapotán túl. Leginkább az egyik mellékszereplő kapcsán szerettem azt, ahogyan megmutatták, hogyan éli meg egy kisgyerek a válást. És igazából az tetszett itt a legjobban, ahogy a szerző árnyalta a témát. Ahogy megmutatta, nem a válás a tragédia, hanem az, ha az egyik szülő a saját döntése alapján kilép a gyerek életéből. Olyan hitelesnek éreztem az egészet, a karakter pedig kedvenc lett. Értékelés Az Én és a cseresznyefa egy felejthetetlen ifjúsági történet, ami egyszerre nevettet meg és ríkat meg, miközben megmutatja mennyire csodálatos az élet, mennyi hétköznapi apró csoda van, amit meg kell élnünk. Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy nem lett depresszív a regény. Mert igen, Mafalda nehéz állapotba kerül, de nincs egyedül. A történet pedig gyönyörű üzeneteket ad át életről, szeretetről, önmagunkról. Már csak ezért is megérte elolvasnom.     konyvesmas.blogspot   Hamarosan megjelenik a Maxim Könyvkiadó gondozásában az Én és a cseresznyefa című könyv, melyben megismerhetünk egy kilenc éves kislányt, Mafaldát, aki súlyos szembetegséggel küzd. Ennek a betegségnek a következtében hamarosan teljesen elveszíti a szeme világát. Paola Peretti, az írónő, akinél szintén ezt a betegséget diagnosztizálták, Mafalda történetén keresztül megmutatja, hogy az igazán fontos dolgokat nem kell látni, elég ha érezzük őket. Soha nem szabad feladni, mindig küzdeni kell tovább, hiszen aki nem fél, az nem él! Abban a pillanatban, hogy először láttam ennek a könyvnek a borítóját és olvastam el a fülszövegét, biztos voltam benne, hogy hatalmas szerelem lesz. Nagyon közel állnak hozzám az olyan ifjúsági történetek, melyek középpontjában gyerekek állnak, és amiknek ráadásul van valamilyen keserédes árnyalat is a cselekményében. Felkészültem tehát egy 100-as papírzsepi társaságában minden lehetséges érzelemre, amit egy ilyen könyv kiválthat belőlem, és nem is kellett csalódnom: olvasás közben nevettem és sírtam is, és közben úgy burkolóztam ebbe a gyönyörű történetbe, mint ahogy egy jó meleg takaróba szokott az ember, amikor világgá megy egy cseresznyefa tetejére. A regény főszereplője a majdnem tízéves Mafalda, aki Olaszországban él szüleivel és Ottimo Turcaret nevű macskájával. Mafalda életét akár átlagosnak is lehetne mondani, ha nem árnyékolná be egy szomorú szembetegség. A kislány ugyanis egy olyan szindrómával küzd, ami szép lassan egyre nagyobb ködfátylat borít elé, és aminek végső kimeneteleként előbb-utóbb teljesen sötétben marad. A történet központi témája tehát e köré a sajnálatos folyamat köré szerveződik, ugyanakkor Paola Peretti (aki egyébként saját életéből merítette az ihletet történetéhez, amikor szembetegsége egyre súlyosabbá vált) gyönyörű módon helyezkedik bele Mafalda gondolatvilágába, hogy a cselekményben a félelmen és gyászon kívül legalább ugyanekkora szerepet kaphasson a bátorság, a barátság és a szeretet.   Mafalda egyes szám első személyben meséli el nekünk, hogyan éli meg az egészségében fellépő változásokat, hogyan szembesül azzal, hogy a világ, ami látható számára, egyre inkább beszűkül. A kislány kétségbeesve gyűjti össze azokat a dolgokat, amikre majd nem lesz képes akkor, ha már nem lát, és egyre többször ragadja magával a szomorúság amiatt, hogy látása elvesztésével már nem lesz teljes értékű az élete. Nagyon szomorú dolog, amikor egy ilyen fiatal gyerek ilyen kérdésekkel kénytelen foglalkozni ahelyett, hogy felhőtlenül élné a gyerekek gondtalan hétköznapjait, ráadásul Mafalda egyébként is kicsit komolyabb, introvertáltabb kislány, aki nehezen osztja meg másokkal az érzéseit, akkor is főleg a cicájával és egy regényből kölcsönzött képzeletbeli barátjával. Szerencsére azonban Mafalda életében felbukkannak olyan hősök, akik nem engedik, hogy a kétségbeesés és a sötétség teljesen magába szippantsa. Az egyik ilyen hős Estella, az iskola magának való portása, aki igyekszik megláttatni a kislánnyal, hogy mik az igazán lényeges dolgok az életében. A másik pedig Mafalda egyik osztálytársa, Filippo, akivel nem is különbözhetnének jobban egymástól. A kicsit durva, szeles és nagyszájú fiú először nem nyeri el főhősünk rokonszenvét, de Mafalda szép lassan elkezdi értékelni, hogy Filippo mindig természetesen viselkedik vele, nem pedig úgy, ahogy egy beteg vagy sérült személlyel szokás, és ettől kezdi újra teljes értékű embernek érezni magát. Közben persze azt is megtudjuk, hogy a fiú viselkedése mögött milyen sérülések állnak, nagyon szép folyamat, ahogy ők ketten finoman elkezdik gyógyítani egymást. Ettől függetlenül, ahogy Mafalda állapota rosszabbodik, a kislányt újra és újra hatalmába keríti a félelem, és az egyetlen megoldásnak az tűnik számára, ha élete hátralévő részére felköltözik az iskolánál álló hatalmas cseresznyefára, amiről szentül hiszi, hogy nagymamája lelkének is otthont ad. "A sötétség nem ajtó és ablak nélküli szoba. A sötétség egy szörny, aki megeszi az összes fekete olívabogyódat és minden álmodat." Csak azért nem haladtam gyorsabban ezzel a könyvvel, mert a tömegközlekedésen komoly veszélyt okozott, hogy teljesen random elsírom magam rajta. Ez nem azt jelenti, hogy ennyire szomorú vagy tragikus lenne - bár vannak benne szomorú mondatok és jelenetek -, sokkal inkább azt, hogy annyira szépen és hitelesen ábrázolta az írónő a gyermeki félelmet, hogy egyszerűen nem tudtam közömbös maradni iránta (és nem is akartam). Olvasás közben az ember ráébred arra, hogy mennyire értékesek is valójában azok a dolgok, amiket teljesen természetesnek veszünk, és amiket nem tudunk eléggé méltányolni addig, amíg nem tűnik úgy, hogy elveszíthetjük őket. Csodaszép történet ez a félelemről és a bátorságról, az igazi barátságról és a szeretetről, és arról, hogy még a sötétségben is képesek lehetünk megtalálni a fényt. Utoljára talán a Suzy és a medúzák című könyv adott hasonló élményt (értékelésem ITT), így ha valaki azt szerette, biztos vagyok benne, hogy ebben sem fog csalódni.  Összességében tehát új kedvencet avattam, szerintem ez a könyv egy nagyon értékes és különleges darab az ifjúsági irodalom műfaján belül. Igazi gyógyító olvasmány, ami megmutatja, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az az erő, ami által akkor is merünk cselekedni, szeretni, élni, ha egyébként nagyon félünk.