A tanulságos mesében egy egyszerű, szürke kis csalogány volt a kínai császár legértékesebb kincse. Tisztán énekelt, vidáman szólt dala az éjszakában. Az emberek azon-ban sokkal többre értékelték a műmadarat, ami ugyan szép volt, de nem tudott úgy dalolni, mint a valódi  - csak azt tudták, mi lesz a következő éneke. Egy ideig egyszerre daloltak, majd lassan megfeledkeztek a valódi csalogányról. "Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt." A történet végén még próbára tették a műmadarat, de kudarcot vallott: nem volt képes elűzni dalával a halál sötétjét, nem tudta eloszlatni a császár félelmét.  Ekkor a valódi csalogány visszatért, s dalával visszaénekelte az életbe a haldokló császárt: „És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csöndes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisurrant az ablakon.” Andersen meséinek nagy része - így A fülemüle is - szomorú történet, hiszen arról szól, hogy a halál közeledtét kellett megéreznie a császárnak ahhoz, hogy észrevegye a mindenki számára természetes és nyilvánvaló tényt, a valódi érzelmek fontosságát.