– Ez az ember – vágott bele –, ez az ember valami kaparóval az arcáról kapirgálja a szőrt. A karjáról és a mellkasáról pedig már le is szedte, mert azok tiszta csupaszok. Api felnevetett. – Az emberek csupaszok – magyarázta. – Azért vesznek fel magukra ruhát, hogy ne fázzanak. Nekik nincs olyan jó meleg bundájuk, mint nekünk. De nézd, itt jön. Járjam el neki a csatatáncunkat, mit gondolsz? – Nem – felelte Pongó. – Te mondtad, hogy nem veszélyes. – Rendben. De azért tartsd rajta a szemed, hadd fejezzem be a reggelimet. Bár nem hinném, hogy rosszat akar.  Pongó úgy belemerült a táplálkozásba, hogy hamarosan meg is feledkezett a férfiról. De egyszer csak valami szöget ütött a fejébe. Api általában egy picit távolabb vitte őket attól a helytől, ahol előző nap ettek. De ma nem. Igaz, hogy még sok volt körülöttük az ennivaló, emiatt tényleg nem kellett költözködniük, de mégis. Miután lepihentek, Pongó mindent megértett. Nagyon jó okuk volt maradni. Anyusnak megszületett a kisbabája. – Tesóm született! – örvendezett Pongó. – Kishúgom! De vajon hogy fogjuk hívni? Megyek, megkérdezem Apit. – Még nem döntöttük el – felelte Api. – Majd később. Pongó és Zambi Anyust nézték, karjában a gorillababával. – Azt hittem, hogy a majombabák az anyjuk hátán lovagolnak – mondta Zambi. – Igen, de nem az újszülöttek – felelte Pongó. – Még nem elég erősek, hogy megkapaszkodjanak. Miután befejezték az evést, lepihentek a napon. A gorillák imádnak napozni. De Zambi meglepődött: a férfi is napozott. – Nézd! – fordult Pongóhoz. – A mi emberünk. Pöttyös a feneke. Levette a kartakaróját, meg a lábtakaróját, és úgy fekszik a napon, mint mi. Pongó lustán végigmérte a férfit. – Igazad van. Olyan pöttyös a feneke, mint a leopárdnak, és úgy fekszik a napon, mint mi. Akkor ma az emberről is megtudtunk valamit. A férfi, természetesen, fürdőnadrágban volt, de a két gorillakölyök ezt nem tudta. Aznap már nem is történt más, és még a hancúrozáshoz is túl meleg volt. Lefekvéskor Pongó elkészítette a mamája fészkét. Olyan fát választott, aminek a törzse egészen alacsonyan ágazott el. Meghajlította az ágakat az elágazás körül, és nagyon jó, kényelmes fészket épített. Már nagyfiú volt, tudta, mit kell tennie. De azért nem teljesen. Lemászott a fáról Apihoz. – Api! – kezdte. – Hogy teszi be Anyus a bébit a fészekbe? Nem tud felmászni a babával a kezében. – Menj, hozd ide őket, és megmutatom – felelte Api. Pongó odahívta a mamáját és a húgát. Amint a fához értek, meg is értette. Api jó magas volt, könnyedén elérte a fészket a földről. – Megfoghatom a húgomat, amíg te felmászol a fészekbe? – kérdezte Pongó a mamáját. – Persze – felelte Anyus, és már nyújtotta is Pongó felé a kisbabát. Aztán lekiáltott a fészekből: – Kész vagyok, jöhet! Pongó a fa alatt állt. – Api! – szólalt meg. – Én is elég nagy vagyok, hogy feladjam Anyusnak. – Ettől féltem – felelte Api. – Na jó, próbáld meg. Pongó még egyszer magához ölelte a húgát. – Most pedig felmész a mamához – súgta a fülébe. – Egy, két, há', zsupsz! – Zsupsz! – ismételte Api is. – Milyen jó név! Nevezzük Zsupszinak. És így is tettek.