"Történt egyszer, hogy Bethlen Gábor fejedelemnek valami ügyes-bajos dolga akadt volna a segesvári szászokkal. Megüzente a városbírónak, hogy a tanácsbéli urakkal együtt jelenjék meg késedelem nélkül az ő nagyságos színe előtt Fehérváron. De szász uraimék valami rossz fát tehettek a tűzre, vaj lehetett a fejükön, ahogy mondani szokás, mert nemigen akarództak Fehérvárra menni. - Bizony, akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra, mert le talál olvadni - mondotta a legöregebb s a legbölcsebb városatya. - Leolvadhat bizony, s becsurog a nyakunkba - toldotta meg a bölcsességet egy másik öreg szász. - Becsurog, becsurog, de nehogy a fejünket is lemossa a nyakunkról - mondotta maga a városbíró. És summa summárum: nem mentek el Fehérvárra, a nagyságos fejedelem színe elébe."   "Hozatta a császár a kürtöt. Lehel kezébe vette, és elkezdte fújni. Elfújt egy szomorú nótát rajta. Messze szállt a hangja. Elért a vágtató lovak füléhez is. Elsőnek Lehel vezér lova kapta föl a fejét, hegyezte a fülét, majd megfordult, vissza, a hang irányába. Utána a többi is mind. Vágtattak vissza a kürt szavára. Már hallatszott patáik dübörgése is. "