Kovács Tamás   Történet arról, hogyan hódította meg két jó barát a földet, a vizet és a levegőt, valamint a szépséges, de akaratos lányt, Fáber Lilit… A kövérkés Dodi és a magas és vékony Szálka kincset keresnek a Bodza utcában. Építenek egy nagyon ötletes tutajt, léggömbökből igazi léghajót eszkábálnak, meghódítják a földet, a vizet és a levegőt, és igen, végül a szépséges és akaratos Fáber Lilit is… Dióhéjban erről szól a történet, de ha kicsit elidőzünk ezen a hosszú alcímen, rájövünk, hogy nemcsak a könyv tartalmát adja zseniális formában vissza, de annak minden aspektusára kitér. Nézzük meg alaposabban is, miért egyszerű, de nagyszerű, klassz     1. TÖRTÉNET Egyszerű, jól követhető és szerethető történet. Nincsen benne semmi csavar, semmi meglepetés. Furcsa is lenne, miután az első oldal előtt, a belső borítón tájékozódunk a végkifejletről is. A teljesen egyenesvonalú, kevés szereplős történetbe sokan becsatlakoznak rövid időre. Találkozunk az utcaseprővel, aki lekesen fotóz, ha megkérik, a postással, aki nem fekete, csak a kéményseprővel parolázott, és megvakarta az arcát, egy békával, Tavai Áronnal, a boltossal, az átvevővel, aki pénzt ad a kartonpapírért, és persze a lánnyal, akiért még léghajót is megéri építeni. 2. KÉT JÓ BARÁT Főhőseink, Dodi és Szálka szinte irigyelnivalóan jó barátok. Egyikük alacsony és kövér, másikuk magas, vékony, ráadásul vaksi. Nem nehéz kitalálni, hogy melyikük melyik. Persze néha vannak kisebb vitáik, például hogy melyikük neve szerepeljen előbb, melyiküket fotózzák, vagy hogy épp kikerüljön-e a falra egy olyan dolog, ami csak egyikük ötlete volt, nem közös. Ennek ellenére Dodi és Szálka folyton együtt vannak, és a könyv végére mi sem tudnánk elképzelni őket a másik nélkül... 3. FÖLD Főhőseink találnak egy ásót, amivel elkezdenek ásni. A cél kilyukadni Afrikában, a Föld túloldalán, és megnézni, milyenek a bennszülöttek és az elefántok (bár kicsit tartanak attól, hogy egy mérges kígyókkal teli dzsungelben kötnek ki). Az átásásnak nem érnek a végére, de legalább van egy saját gödrük, amibe be is állnak fotózkodni. 4. VÍZ A víz meghódítása egy igazán szuper szál a könyvben. Történik ugyanis, hogy Szálkának az az ötlete támad, hogy Lívióla néni felhalmozott üres palackjaiból építsenek egy tutajt, amivel akár tengerre is szállhatnak. (Lívióla Dodi nagymamája, nagyon szimpatikus hölgy, róla még később.) A tutaj elkészül, és bár egyelőre nem a tengeren, hanem csak a kerti medencében, de működik. Zászlója egy csokitorta, és két embert is elbír. Akit (vagy akinek a gyerekét) kergették már ki a világból ötlettelen „zöld” programokkal, ahol századik alkalommal is ugyanazt az értelmetlen csúf PET virágot kellett hajtogatni, na, azoknak különösen tetszeni fog. A többieknek is, mert kedvesen elmesélt jó játék a hajózás. 5. LEVEGŐ A korábban kiásott gödör, ami bár Afrikáig nem nyúlik át, nagyon fontos szerepet kap. Innen (pontosabban a gödörben keletkezett tóból) száll fel a léghajó, amit egy nagyobb kartondoboz és sok-sok lufi alkot. Kartondobozt Tavai Áron, a közeli bolt tulajdonosa ad, lufit pedig a lufiárustól vesznek. Ami nem kis dolog, mert szegény lufiárustól még soha senki nem vett lufit, Tavai úr boltjában meg csak áll halomra az a sok karton, nincs ideje elvinni az átvevőbe. Így Dodi és Szálka nagy szolgálatot tesz mindkét helyen: elviszik a kartonokat és a kapott pénzből lufit vesznek a léghajó számára. A felszállás sikerül, hőseink büszkén (Dodi némi aggodalommal) szállnak a házak felett. 6. SZÉPSÉGES Fáber Lili biztosan szép, higgyük el Dodiéknak. Nem is erről szeretnék írni, hanem a rajzokról, merthogy azok is legalább olyan szépek, mint Fáber Lili. Kárpáti Tibor Dodit tényleg egy kis gömböcnek rajzolta meg, Szálkát pedig egy szemüveges egyesnek, ahogy Dodi is látja távolról. Szerethető, gyerekrajz hangulatú ábrák, melyekből minden oldalpárra jut legalább egy. 7. AKARATOS A karakterek kidolgozottsága, bemutatásuk nagyon jól sikerült. A könyv talán legjobb szereplője Lívióla néni, Dodi nagymamája, akinél minden komfortos. Komfortos a ház, komfortos a turmix és a pohár, komfortos a paradicsomszeletelő. Meg természetesen lehet nála színesben fotókat nyomtatni. És Lívióla néni mindenben segít, még szerelmi ügyekben is. Igazán szimpatikus nagymama, ki ne szeretne ilyet? Miatta van az egész könyvnek olyan – használjuk ezt a szót – komfortos hangulata. Minden békés, kényelmes és biztonságos, mégis van miért izgulni, van valós és fontos cselekmény.   Kincskeresés Bodza utca módra A KINCS – Ott kezdjed – hagyta jóvá Szálka, és leült, hogy figyelje a barátját. Dodi az egyik lábát rátette az ásó fémlapjára, jó erősen megmarkolta az ásónyelet, és már-már hozzálátott volna a munkához, de Szálka megint közbekiáltott: – Áll, állj! Nem jó, nem jó! Nem ott kell fogni az ásó nyelét! Dodi ránézett. – Sokkal feljebb kell fogni! – magyarázta Szálka. – Itt? – csúsztatta feljebb a kezét Dodi. – Ott hát – mondta Szálka. – De nem úgy. Add csak ide, majd én megmutatom! – vette ki a barátja kezéből az ásót. Dodi lehuppant az árokpartra. Szálka megigazította a szemüvegét, és nekikészült a munkának. Megfogta az ásónyelet, aztán rátette az egyik lábát a fémlapra, és próbálta a hegyét belenyomni a földbe, de nem sikerült neki. – Kemény a föld – jelentette ki. Aztán mindkét lábával ráállt a fémlapra, ám a hegye akkor is csak egy kicsit nyomódott bele a földbe. – Nem vagy elég kövér – mondta Dodi. Szálka végignézett magán, és újra ráállt az ásóra, de az megint csak alig nyomódott bele a földbe. – Tessék! – mondta aztán morcosan, és Dodi felé fordította az ásónyelet. – Inkább próbáld meg te. Dodi nagy lelkesedéssel igyekezett felemelkedni a földről, de megint visszahuppant. Szálka megcsóválta a fejét. – Majd én segítek – mondta neki, és odament, hogy felhúzza az árokpartról. Dodi is ráállt az ásóra mindkét lábával, de hiába, az csak alig szúródott bele a földbe. Igaz, kicsit jobban, mint Szálkának. Szálka figyelte, hogyan próbálkozik Dodi. Tűnődött, gondolkodott, törte a fejét, és egyszer csak felkiáltott: – Megvan, megvan! – Mi van meg? – kérdezte Dodi, és gyorsan a kis lyukra nézett, amit addig sikerült kiásnia, de aztán csalódottan emelte a tekintetét Szálkára. – Mi van meg? – kérdezte megint. – Tudom már, hogyan kell csinálnunk – húzta ki magát Szálka. – Mit hogyan kell csinálnunk? – kérdezte Dodi. – Hát az ásást – felelte Szálka. Aztán kis szünetet tartott, nagy levegőt vett, és magyarázni kezdett: – Igaz, hogy csak egy ásónk van, de mi ketten vagyunk. És ha mi ketten vagyunk, mind a ketten rá tudunk állni az ásóra. Egy-szer-re! – szótagolta Szálka, miközben felemelte a mutatóujját, hogy érzékeltesse: nagyon fontos bejelentést tett. Dodi máris szorított egy kis helyet Szálkának. Azután már úgy ástak. Ketten egyszerre. Beleszúrták az ásó hegyét a földbe, ráálltak, és kifordítottak egy kis földet. Aztán megint kezdték elölről. Sokáig dolgoztak, már jól el is fáradtak, amikor a fémlap beleütközött valamibe. – Megvan a kincs! – kiáltotta Szálka. – Miféle kincs? – kérdezte Dodi. – Nem is kincset keresünk – hajolt le, hogy azért megnézze, mi van ott. Csak nem bírt teljesen lehajolni, félúton megakadt, mert annyira nagy volt a hasa. – Nem néznéd meg inkább te? – pillantott fel Szálkára. Szálka két kézzel megigazította a szemüvegét, leguggolt, kicsit megkapirgálta a földet, aztán kihúzta a kincset a földből. Egy strandpapucs talpa volt. – Jobblábas – mondta Szálka, és felemelte a kincset. – Vagy bal – tette hozzá aztán tétován.