trendalelke.hu   Kecskemét most már mesekönyvvel is büszkélkedhet Pásztor Andi jóvoltából Dömping van mesekönyvekből, sorra kerülnek a boltokba az újabbnál újabb történetek, roppant nehéz lett a polc előtt állva dönteni, melyiket vegyük meg a gyerekünknek vagy rokonunk, barátunk csemetéjének. Segítünk a választásban! A kecskeméti Pásztor Andrea első gyermekkönyvét publikálta A platánfa álma címmel. A történet egyszerre megható, humoros és nagyon tanulságos, Nagy-Bán Kitti illusztrációi pedig roppant bájosak, úgyhogy még felnőttként is szívesen lapozgattuk. Vajon vannak-e a fáknak érzéseik? Boldogok-e, ha virágoznak? Álmodnak-e télen, amikor megkopaszodva várják a tavaszt? Pásztor Andrea A platánfa álma című könyve egy százéves fa és egy óvodás korú kislány szeretetteljes, megható kapcsolatába avatja be az olvasót a platánfa szemszögéből. A négy évszakot átölelő, több szálon futó történetében fontos emberi kérdéseket vet fel. Megismerhetjük a meséből a körülöttünk lévő világ sérülékenységét, a szeretet és a barátság cselekedetekben megnyilvánuló erejét. A környezettudatos magatartásra neveléstől a társadalomismereti kérdések széles körén át a felelősségteljes barátságig terelgeti finoman a gyerekeket. “Nem emlékszem pontosan, de talán egy álomkép fészkelte be magát a gondolataimba, hogy írni szeretnék egy mesekönyvet egy kislány és egy platánfa barátságáról” - meséli a szerző. “Kunfehértón, a szüleim háza előtt álltak platánfák, részben innen jött az inspiráció.” Noha először publikált mesekönyvet, az írás közel áll Andihoz újságírói munkája miatt. Sőt, korábban már több történetbe belefogott: Julcsi kislánya 1. születésnapjára írt egy történetet, de akkoriban még nem igazán érezte, hogyan kell a gyerekek nyelvén mesélni. Aztán második lánya, Zsuzsi születésnapjára is készült egy mesekönyv, amit már Julcsi illusztrált. Mindkettőt be is köttették, de ezek megmaradnak családi emléknek. Természetesen A platánfa álmát is Julcsi és Zsuzsi hallgathatta meg először, akik szorosabb barátságba kerültek a hatására a fákkal. Julcsi maga is ültetett egy platánt. A szerzői jogoknál ugyancsak fel lehetne tüntetni a két kishölgy nevét, ugyanis még javaslatot is megfogalmaztak édesanyjuknak a művel kapcsolatban. “Ki kellett például hagynom egy részt, annyira érzékenyen érintette Julcsit” - vallja be a szerző. Mint ahogyan az élet sem csupa mese habbal, a történetben is felszínre bukkannak szomorú történések, traumák: például a válás. “Ez egy létező dolog, már nem döntögetünk vele tabukat” - indokolja Andi, miért mert kevésbé vidám szálakat is beleszőni a könyvbe. “Alapvetően Olívia és a platánfa barátságát szerettem volna bemutatni, köré pedig építettem egy cselekményt, amiben megjelennek a való világból vett események, karakterek - de egyik sem személyes indíttatású.” A mesét Nagy-Bán Kitti grafikusművész egyedi stílusú illusztrációi díszítik, amelyek tökéletesen visszaadják a mese hangulatát. Nem csoda, hisz Kittit is mélyen megérintették Olívia és a platánfa kalandjai, így teljesen azonosulni tudott a mese érzelmi világával. “A legszebb mese, amit valaha olvastam” - állítja Kitti. “Különösen tetszett, hogy egy mozdulatlan fa meséli el a történetet, mégis rendkívül eseménydús a könyv.”   Kriskó János   Vajon vannak-e a fáknak érzéseik? Boldogok-e, ha virágoznak? Álmodnak-e télen, amikor megkopaszodva várják a tavaszt? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a mesekönyvből, amelyet a Családok évében adott ki a Kecskeméti Televízió. Pásztor Andrea A platánfa álma című könyve egy százéves fa és egy óvodás korú kislány szeretetteljes, megható kapcsolatába avatja be az olvasót a platánfa szemszögéből. A platán a „gyökértelenek” számos tulajdonságával rendelkezik. Érez, álmodik, érti az emberi beszédet és a gesztusokat. A szerző négy évszakot átölelő, több szálon futó történetében fontos emberi kérdéseket vet fel. Megismerhetjük a meséből a szeretet erejét, a körülöttünk lévő világ sérülékenységét, a környezettudatos gondolkodás fontosságát, a barátság cselekedetekben megnyilvánuló erejét. És megismerhetjük az emberi gyarlóságot is, gyermeki és felnőtt változatban egyaránt. Pásztor Andrea úgy szövi a történetét, hogy gyermekhőseinek cselekedetei, a fa „gondolatai és érzései” mind-mind továbbgondolásra ösztönöznek anélkül, hogy szájbarágósan didaktikus volna. Üzenete egyértelmű és pozitív, ugyanakkor a történet lehetőséget ad a mesét hallgatóknak az együttérzés, a félelem, az aggodalom mély átélésére is, anélkül, hogy megrázná a lelküket. Fontos az is, hogy a válásról, mint napjainkban gyakori jelenségről bátran és őszintén beszél. A mű nyelvezete érthető és igényes. A cselekményszövés miatt inkább nagyobb óvodás és általános iskoláskorú gyermekek számára látszik befogadhatóbbnak. Számos iskolai tanórai felhasználási lehetőséget rejt magában, a környezettudatos magatartásra neveléstől a társadalomismereti kérdések széles körén át a felelősségteljes barátságig. Pásztor Andrea meséje újszerű, a humort sem nélkülöző, jól felépített írás, remek karakterekkel. Alkalmas lehet arra, hogy általa gyermekeink kezébe korszerű tartalmú, olvasmányos, jó irodalom kerüljön. A mesét Nagy-Bán Kitti grafikus művész egyedi stílusú illusztrációi díszítik, amelyek tökéletesen visszaadják a mese világát. A megindító történetnek és a szemet gyönyörködtető festményeknek köszönhetően ideális karácsonyi ajándék lehet a könyv lányoknak, fiúknak egyaránt. Szívből ajánlom minden család számára! Kriskó János ny. docens Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar   Ugye ti is várjátok már a tavaszt? A mi platánunk életében ez a tavasz más volt mint a többi, ekkor lett ugyanis egy óvodás kislány az Egyetlenegy Legeslegjobb Örök Barátja. Fogadjátok szeretettel ezt a kis tavaszváró részletet a meséből! "Szóval, ahogy már említettem, tavasz volt, amikor megismertem Olíviát. A kislányt, akit érdekelt, vajon éreznek-e a fák. Én éppen nagyon éreztem. Bimbóim még nem bomlottak ki, lázas izgalommal készültem a nagy napra. A tulipánfák, a vadszilvák és az aranyvessző azonban már teljes pompájában köszöntötte az áprilist. A jácintok, nárciszok és a tulipánok is mindent bevetettek, hogy magukra vonják a méhek figyelmét, ment a szokásos vetélkedés, a sárga vagy a piros szirom a menőbb idén tavasszal. A pezsgő, élettel teli levegő, a csiklandozó napfény ellenére én nem voltam túl vidám aznap. Megtámadták szép új leveleim a csipkéspoloskák, azon bosszankodtam épp, amikor újra megéreztem a kislány apró tenyerét a törzsemen. – Szervusz! Olívia vagyok, most költöztünk ide – súgta, ezúttal már mindkét kezét hámladozó kérgemre simítva. – Ide járok óvodába a park mellé, a Pillangó csoportba, és sajnos még egy barátom sincs – mesélte, egy rügyecskényi szomorúsággal a hangjában. Aztán egyszer csak – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – nekem szegezte a kérdést: – Leszel a barátom? Én csak álltam ott megilletődötten – persze mi mást is csinálhatna egy majd’ húszméteres fa? –, egy levelem sem mozdult a szélcsendes időben. Azon gondolkodtam, hogyan adhatnám a tudtára: semmi sem szerezne nagyobb örömöt, mint ha a barátja lehetnék. Még sosem beszéltem gyökértelennel, fogalmam sem volt, lehetséges-e egyáltalán. Neki viszont, úgy tűnt, nem voltak kétségei. – Köszönöm – suttogta széles vigyorral az arcán, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyott. (Velem ez egyébként is gyakran megesik.) Átrohant a sétány másik oldalára egy zöld ruhás férfihoz, akivel hosszan beszélgettek. Együtt sétáltak vissza hozzám: a Barátom és az Idegen..."