Dor szelíd, engedelmes gyermek, de az esze jobban vág, mint a többieké. Más, mint a társai. És az emberi történelem ezen korai fejezetében egy gyermek, aki más, mint a többi, megváltoztathatja a világot. Isten pont ezért nem téveszti őt szem elől.

– Dor! – kiáltja Alli.

A fiú felnéz, és elmosolyodik – Allira mindig mosolyogni szokott –, és a kavics a lába előtt ér földet. Felszegi a fejét, és az agyában megszületik egy gondolat.

– Dobj még egyet!

Alli a magasba hajítja a követ. Dor az ujjait számolja, hangot ad az egynek, hangot ad a kettőnek…

– Ahrrganf!

Egy másik fiú ragadta meg hátulról, Nim, aki sokkal magasabb és erősebb nála. Nim rikolt egyet, amikor a térdét Dor hátába nyomja.

– Én vagyok a király!

Mindhárom gyerek felkacag.

Ismét futásnak erednek.

El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül?

Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó műszerfalán óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, vacsoraidőnk és moziműsorrendünk.

De más teremtményeket körülöttünk nem érdekel az idő. A madarak sosincsenek késésben. A kutyánk nem pillantgat az órájára. A szarvasok nem idegeskednek a tovasiető évek miatt.

Egyedül az ember méri az időt.

Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.

És ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.

A félelmet, hogy kifut az időből.

| 3 |

Sarah Lemon fél, hogy kifut az időből.

Kilép a zuhany alól, és számol. Húsz perce van, hogy megszárítsa a haját, fél órája, hogy kisminkelje magát, fél órája, hogy felöltözzön, tizenöt perce, hogy odaérjen. Fél kilenc, fél kilenc!

Kinyílik a szobája ajtaja. Az anyja, Lorraine lép be.

– Drágám!

– Kopogj, anya!

– Rendben. Kopp-kopp!

Lorraine szemügyre veszi az ágyat. Látja a választékot: két farmer, három póló, egy fehér pulóver.

– Hová készülsz?

– Sehová.

– Találkozol valakivel?

– Nem.

– Jól áll neked a fehér…

– Anya…!

Lorraine sóhajt egyet. Felvesz egy vizes törülközőt a padlóról, és kimegy.

Sarah visszatér a tükörhöz. A fiúra gondol. Az ujja közé csippenti a derekán éktelenkedő zsírpárnákat. Jaj!

Fél kilenc, fél kilenc!

Biztos nem a fehéret veszi fel.

Victor Delamonte fél, hogy kifut az időből.

Grace-szel együtt kilép a liftből a toronyház legfelső emeletén.

– Add a kabátodat! – mondja Grace.

Beakasztja a kabátot a szekrénybe.

Csend van. Victor egy botra támaszkodva megy végig az előszobán, elballag a francia mester hatalmas olajfestménye előtt. Csikar a hasa. Be kellene vennie egy pirulát. Belép a dolgozószobájába, ami telis-tele van könyvekkel, a falakon bekeretezett oklevelek, és van itt egy roppant mahagóni íróasztal is.

Victor az orvosra gondol.  Nem tehetünk sokat. Mit jelent ez? Hónapokat? Heteket? Vagy máris vége? Nem lehet ez a vége!

Hallja, ahogy Grace cipősarka kopog a járólapon. Hallja, hogy tárcsáz.

– Ruth? Én vagyok az… – mondja.

Ruth a testvére.

Grace suttogóra fogja a hangját.

– Most jövünk az orvostól…

Victor magányosan ül a székében, és tovatűnő életére gondol. Érzi, ahogy egy sóhaj szakad fel a mellkasából, mintha valaki kiszorította volna belőle a levegőt.  Eltorzul az arca.  Könnybe lábad a szeme.