Catherine egy szemüveges kislány, aki Párizsban nőtt fel, szintén szemüveges apja mellett, akivel élvezik, hogy két világban élhetnek egyszerre: ha leveszik a lencséit, akkor minden elmosódik körülöttük, és olyannak képzelhetik a dolgokat, ahogyan szeretnék, de ha fenn van a szemüveg, akkor kénytelenek szembenézni a valósággal (fontos zárójeles gondolat: amelyet ők, vagy inkább jobbára apuka teremtett köréjük). A kislány balettozni is csak azért jár a majdnem-mindent tudó elbeszélő szerint, mert szeret elemelkedni a való élettől (és ő már csak tudja, elvégre a felnőtt korú Catherine meséli nekünk a Vichy-kormány idején, tehát valamikor 1940 és 1944 között játszódó történetet).  A sztori központi kérdése az, vajon mit csinál a papa, miért használ álnevet, mivel keresi a pénzét, és hogyan mentette őt meg a titkára az anyagi csődtől. Nem azok a klasszikus gyerekirodalmi kérdések, ahogy az sem, vajon a mama, aki színésznő, miért nincs velük, miért él New Yorkban, és hogyhogy egyszer csak kiköltöznek hozzá mégis. Rejtély jön rejtély után, de mivel nem egy gyerekkrimiről van szó, hanem egy hamisan nosztalgiázó, a múlt vállalhatatlan területeit elmosni próbáló, Jean-Jacques Sempé pasztelles illusztrációi között lebegtetett önéletrajzi jellegű elbeszélésről, ezért nyomozásról és válaszokról szó sincs. A rövidebb-hosszabb, egymást gyakran összefüggéstelenül követő, viszont minden esetben unalmasan és érzések nélkül megírt emlékfoszlányokból megtudjuk, hogy a papa előkelő partikra jár, ahol gazdag arisztokratának tetteti magát, sznob balettiskolába járatja a lányát, akiről nem tudunk meg semmit, azon kívül, hogy szereti néha levenni a szemüvegét, és látjuk, hogyan telnek unalmas napjaik az vasredőnyös üzlet titokzatos csomagjai közt, a Chabrol utcai étteremben és a Maubeuge utcai balettiskolában, ahol a tanár szintén álomvilágban él, vagy ki tudja, tán rejtőzködik, mindenesetre orosz akcentussal igyekszik beszélni, miközben tősgyökeres francia. Nem tudjuk, kikről olvasunk, hogy honnan hová tartanak és miért, de mindez valószínűleg nem is érdekli a gyereket, akinek felolvassuk, és ennek talán az az oka, hogy Modiano nem is nekik írta a történetet – hanem magának, ahogy azt a szerzőt kutató irodalomtörténészek is megállapították már, sőt, erről maga a Nobel-díjas író is vallott a France Todaynek adott interjújában („Minden művem befejezése után úgy érzem, sikerült tisztára mosnom a múltat. Pedig tudom, hogy aztán úgyis visszatérek még a régmúltamhoz, mert minden apró részlet egy-egy darab belőlem.”). Csak édesapja halála után, 1977-ben tudta meg, hogy bár a férfi zsidó származású volt, a megszállás ideje alatt együttműködött a francia Gestapóval: ez az irodalmi munkásságban is visszafordíthatatlan változást hozott, azóta mániákusan csak ezzel a témával foglalkozik, és miközben kíméletlenül tárja fel a történelem és az emberi lélek legsötétebb területeit, egyszersmind igyekszik megbocsátani és domesztikálni is a bűnöket. A többi művéhez hasonlóan szintén önéletrajzi jellegű Catherine Certitude-ben így lesz az apukából szerethetően bogaras és rejtélyes, romantizált hős, Modianóból pedig a valóságtól elrugaszkodott balerina. Mindez akár még bizarr módon élvezhető is lenne, de a megformálatlan karakterek közhelyes, komolykodó elmélkedései és érdektelen „kalandjai” unalmas, elégikusan elomló stílusban előadva inkább fárasztóak és (bármennyire is az emlékezés fontosságáról szólnak) felejthetőek. Nagy Boldizsár