Az anekdota rövid, prózai alkotás, jellemzően csattanóval, illetve erkölcsi tanulsággal végződő történet, amely az adomával ellentétben létező történelmi személyekhez kapcsolódik. A történet lehet valós vagy kitalált, de mindenképpen hihető. A lényeg mindhárom esetben a hihetőség és a kitaláció. „Minderre még rátesz egy lapáttal az emberi emlékezet természete. Bár egységes, általánosan elfogadott memóriamodell még nem alakult ki a pszichológiában, abban a legtöbb kutató egyetért, hogy az emberi gondolkodás alapvetően konstruktív természetű. Az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti." (Mérő László) Mindannyian ismerjük a mikrohullámú sütő, a hölgy és a kutya/macska klasszikus esetét, aki többre kíváncsi, látogasson el a http://www.urbanlegends.hu/ oldalára. Ha pedig valaki bizonyítottan városi legendákat akar olvasni, esetleg modern csalimesét, vagy csak garantált kacagásra vágyik, azoknak kimondottan ajánlott Tasnádi Emese Városi legendák című kötete, P. Szathmáry István Sajdikot és a karikatúrákat egyaránt idéző rajzaival. Elsőként a Mukicuki cukrászda legendájával ismerkedhetünk meg. (Ezt a történetet Zsék különösen szeretik, mert utána rendszeresen A nagy hűtőrablás című családi film következik, az ő főszereplésükkel.) Egyébként Csodasüti és a színes dobókockák cukrászdája kis fantáziával újrateremthető. A cukrászdában ugyanis (dobó)kockázni kell, hogy kapjunk valamit, és a dobás eredményétől függ, hogy mit kapunk. A következő legenda A krumplifejű masiniszta sztorija: „Ha a krumplifejű masiniszta gyereksírást hall, azonnal megjelenik. Az egyik vonatról átmászik a másikra (ez különben tilos, csak neki szabad), hogy odaérjen, ahol a gyerek sír. Nagyon gyorsnak kell ám lennie, mert a szülők rohannak, ráncigálják a bőröndök fülét, meg a gyerekekét." A toronyóra szelleme meg a városi pocsolya városi legendája – szerintünk – a legviccesebb, legfőképpen persze, mert van a németeknek egy Otfried Preußler nevű szerzőjük, aki egyéb más mesehírességek mellett kitalálta, bocsánat, lejegyezte a kleine Gespenst kalandjait is. Rá hasonlít a toronyóra szelleme. Szerintünk egyenesen az ő unokatestvére! Vele is fura dolgok esnek meg, bár ő nem megsüketül, hanem a napfénytől megfeketül. Tasnádi Emese poénját nem lövöm le, el kell olvasni. A víziszörny igazából régi ismerősünk, valami egészen hasonló szerzet, csak manó, és nem sárkányforma lakott Julijuli és mackó könyvében is. A nemlétező állatok, azaz munk álatok, csakúgy mint Az apafa, a jó értelemben vett apafejek szellemi csemegéi. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy a kötetnek jelentős hibáját is találtam. Botrányosan rövid, olyan, mintha a szerző direkt csinálná. A nyelvtörő Julijuli és mackó hosszú történetei után, ahol a felolvasásmaraton közbeni elalvástól a szülőket csak a kiváló történetvezetés mentette meg, most az egész könyvet fel kell naponta olvasni. Tasnádi Emese városi legendái a mágikus gyermeki világlátás, gyerekszóetimológia következményei. Olyan jelenségmagyarázatok, amelyekkel mi is találkozhatunk, ha az utcán sétálva beszélni hagyjuk a gyerekünket. Talán nevel is, minket, szülőket, órát ad gyermeki világlátásból, a helikopterszülőket és taximamikat pedig remélhetőleg rádöbbenti arra, hogy játékból „tanul" a gyerek, és méginkább gyerektől tanul a felnőtt. Egy-két helyen kicsit túlírt, a célkorosztály nem mindig tudja követni a fordulatokat, de ezekért az apróságokért kárpótolják őket a képek, és a képeken elrejtett aprócska, vicces részletek, mint például a 7. oldalon rohanó bácsi duplacsúcsú kalapján fennakadó pipafüstkarika. Ne legyünk tehát gyávák, szedjük bátran a Városi legendákat hétfő reggel búskomorság, hétkezdés ellen tesztelten hatásos, még a fű is növésnek indul tőle. Hiába, humora még a fűnek is van! (Egy darabig.) Forrás: Könyvmutatványosok