— Nem tudsz jobban vigyázni a sapkádra? A szamár, az csak szamár, én nem vigyázhatok helyette!
Több se kellett a törpének, még mérgesebb lett.
— Hát jó! ― mondta. ― Akkor majd kiokosítom én! Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te!
Palkó jót nevetett rajta.
— Na hiszen, ez nem nagy átok, ezt még elviselem!
De mire kimondta ― a törpe már sehol se volt. Ő meg indulni akart tovább ― de a szamara nem indult.
Mondta a szamárnak:
― Gyí, csacsi! ― S akkor a szamár is visszamondta:
― Gyí, csacsi!
,,Híjnye, ez így nem lesz jó! ― gondolta Palkó. ― Ez a törpe jól kifogott rajtam!"
S mikor már egy órája vesződött a szamárral, olyan dühös lett, hogy jó alaposan eltángálta szegény állatot. Csakhogy az megharagudott ám, s úgy oldalba tisztelte a patájával Palkót, hogy belebukott egy nagy pocsolyába. Ott aztán ijedten kiáltozni kezdett:
— Segítség! Segítség!
Mire a szamár is rákezdett rögtön:
— Segítség! Segítség!
Éppen favágók jártak arra, s kisegítették Palkót a pocsolyából. Kérdezték, ki volt a másik ember, aki segítségért kiáltott.
— Hát a szamaram ― mondta Palkó, s keservesen tapogatta az oldalát.
De ezt már nem hitték el a favágók. S azt mondták, hogy aki ekkorát hazudik, azt a király elé kell vinni, az büntesse meg az ilyen hazudozót.
Úgy is lett. Király elé vitték, a király pedig kimondta az ítéletet: Palkót tömlöcbe kell csukni. S megkérdezte a legénytől, mi az utolsó kívánsága, azt még teljesíti. Palkó csak azt kérte, hogy a szamártól hadd búcsúzhasson el. Oda is vezették mindjárt a szamarat. Palkó meg letérdelt a király elé, s elkezdte mondani:
— Felséges király uram, kegyelmezz árva fejemnek, ártatlan vagyok!
S akkor a szamár is letérdelt, és ő is mondani kezdte:
— Felséges király uram, kegyelmezz árva fejemnek, ártatlan vagyok!
A király akkorát nevetett, hogy Palkót rögtön szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt felfogadta udvari bolondnak.