Élt egyszer Indiában egy híres császár, Akbar, aki szenvedélyesen kutatta az igazságot és igencsak kedvelte és pártfogolta a művészeteket és a tudományokat, de bizony a tréfát sem vetette meg.

Udvara legtündöklőbb ékszere a legendás Bírbal, aki nem csak fürge észjárású szónok és bölcs tanácsadó, hanem egyben a császár egyik leghűségesebb kebelbarátja, támasza, és lelke minden rezdülésének ismerője volt.

Akbar császár kifejezetten a kedvét lelte abban, hogy a leglehetetlenebb kérésekkel hozakodjon elő. Egy alkalommal így szólt Bírbalhoz:

– Császárként eddig szinte csak bölcs és tanult emberekkel találkoztam az udvaromban. Barátom, egy egész hónapot kapsz rá, kérlek, kutasd fel nekem a város tíz legostobább emberét!

– Uram, attól tartok, hamarabb is végzek a dologgal, ugyanis bolond embert ezerszer könnyebb találni, mint bölcset! – mondta Bírbal készségesen, majd lóra pattant, hogy eleget tegyen az uralkodó kérésének.

Alighogy kilovagolt a palota kapuján, egy öszvérháton ügető embert pillantott meg, aki egy hatalmas köteg fát cipelt a vállán.

– Megállj, uram! – kiáltott utána Bírbal. – Mondd meg, kérlek, miért te cipeled ezt a temérdek fát, miért nem teszed inkább magad mögé, az öszvér hátára?

–  Hát már hogy tehetnék ilyet, nagyuram? Ez a szegény pára már öreg és gyenge, még a végén összeroskadna és elpusztulna ekkora teher alatt, ezért hát én viszem helyette a fát.

“Na, kevés ennél bolondabb embert hordott a hátán Földanya!” – gondolta Bírbal, majd így szólt:

– Gyere velem, ígérem, soha többet nem kell majd magadnak vesződnöd az ilyesmivel!

Így hát kettesben ügettek tovább. Alig tettek meg azonban néhány mérföldet, amikor éktelen jajgatásra lettek figyelmesek. Az út szélén egy ember feküdt a hátán, két karját az ég felé nyújtva.

–  Hát veled meg mi történt? – kérdezte Bírbal.

–  Elestem uram, és most nem tudok felállni! – panaszkodott amaz.

–  Ne búsulj, majd én felsegítelek! – próbálta vigasztalni Bírbal, és megragadta az ember egyik levegőbe meredő karját.

–  Jaj, jaj, engedd el azonnal! – ordított a bajbajutott torkaszakadtából.

–  Miért, ennyire fáj? – sajnálkozott Bírbal.

– Dehogyis, csak az asszony rám bízta, hogy pontosan ekkora edényt vegyek, és ha elmozdítod a karomat, akkor eltévesztem a méretet! Akkor pedig, jaj nekem! Ez a boszorkány az egész életemen át pörölni fog velem!

Bírbal ekkor segítségképpen a hajánál és szakállánál fogva jó erősen megragadta az aggodalmaskodót, és talpra segítette. Amikor szegénynek sikerült nyújtott karjaival felkecmeregnie és biztonságosan megvetnie a lábát a talajon, Bírbal megnyugtatta:

–  Most pedig leengedheted a karodat. Ha velem jössz, egy egész tucat edényt veszek neked, a legnagyobbtól a legkisebbig. Abból aztán a feleséged kedvére kiválaszthatja a neki valót!

Az embernek felcsillant a szeme, és persze habozás nélkül beleegyezett. Megvolt hát a második bolond. Ahogy a dolog végeztével Bírbal a lovához lépett, egy öreg müezzin rohant neki, s a viharos ütközés nyomán egy pillanat múlva mindketten a földön találták magukat.

–  Mi van, hát nem látsz a szemedtől? – fakadt ki Bírbal.

–  Ezer bocsánat, nagyuram – szólt sajgó tomporát tapogatva a müezzin -, ne haragudj, csak ki akartam próbálni, hogy amikor a mecsetből imára szólítom a híveket, meddig száll el a hangom. Utána rohantam, hogy lemérjem, de most kezdhetem előlről!

“Álmodni sem mertem volna, hogy ilyen bolond is létezik a világon!” – gondolta Bírbal.

–  Hagyd most azt a hangot, uram, majd megméred máskor. Ha velem jössz, adok neked két aranyat.

A müezzinnek tetszett az ötlet.

– Két aranyat? Már hogyne mennék, uram! Hogyan ellenkezhetne egy szolga az ura parancsával?!

Miután Bírbal mindhármukat bevitte a palotába, tovább folytatta a bolondkeresést. Ezúttal sem kellett messzire mennie. Az utcasarkon két embert pillantott meg, akik éktelen ordítozás közepette ütötték egymást. Nem bírta megállni, rögtön odaszaladt:

–   Jóemberek, azonnal hagyjátok abba! Mi az ördögért püfölitek egymást?

–   Uram, ez a megátalkodott alak a bivalyomra akarja uszítani a tigrisét!

Bírbal körülnézett.

–   De hét én itt nem látok semmiféle tigrist… sőt, még bivalyt sem! – állapította meg.

–   Majd mindjárt fogsz, ha a Jóisten teljesíti a kívánságainkat!

Erre a másiknak ökölbe szorult a keze.

–   Hallottad, uram, ez még mindig azt akarja, hogyha én bivalyt kérek Istentől, akkor ő meg tigrist kapjon, hogy az a ragadozó felfalja az én bivalyomat!

–   Igen is, tigrist kérek!

–   Igen, hát akkor nesze! Ez a tied! – húzott be jókorát a bivalypárti a tigrisesnek.

–   Ez meg a tied! – viszonozta azonmód kemény ökölcsapással a másik, így megint teljesen egymásba gabalyodtak.

–    Bolond emberek! Azonnal hagyjátok abba! – próbálta Bírbal szétválasztani őket.

–   Huzúr! Nagyuram! – kiáltott rá egy arra járó ember, aki egy agyagedényt cipelt. – Milyen ostoba vagy te, hogy komolyan veszed ezeket a veszekedős félkegyelműeket! Ha van bárki ezen a földön, aki szét tudja őket választani, akkor törjön darabokra a csontom, folyjon szét a vérem… úgy, mint ez a korsó olaj! – és azzal teljes erővel a földhöz vágta a cserépedényét. Aztán észbekapott:

–   Ó, istenem, mit tettem?! Odalett a drága rózsaolajam!

Bírbal egy szót sem szólt hozzájuk az esetről, csak nyájasan mindhármukat meghívta a palotába és otthagyta őket a másik három félnótás társaságában.

Már majdnem besötétedett. Az aznapi tapasztalatok még Bírbal gyomrát is megfeküdték.

“Legjobb lesz, ha sétálok egy kicsit a friss levegőn, s holnap folytatom a gyűjtést.” – gondolta, s nyakába vette a várost.

Néhány órával később már teljes nyugalom borult Ágrára. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. Már éppen az utolsó ablakok is elsötétültek, csupán a telihold szikrázott hideg fénnyel az égen. Ekkor Bírbal megpillantott egy embert, aki szemmel láthatóan nyugtalanul keresgélt valamit a földön.

–   Hát te mit vesztettél el? – kérdezte Bírbal.

–   A gyűrűmet, uram – felelte amaz.

–   Itt ejtetted el?

–  Nem, uram, amott a fa alatt, de itt világosabb van, ezért itt talán könnyebben meg fogom találni!

–   Aha – mondta Bírbal sokatmondóan -, ne is törődj vele, csak gyere velem, adok neked helyette egy másikat!

Az persze boldogan beleegyezett. Ahogy együtt sétáltak tovább, Bírbal éppen kezdett belefeledkezni a hold tündöklő szépségébe, amikor egy öreg kufárt pillantott meg, aki sóhajtozva, görnyedten állt egy homokbucka felett.

–   Nocsak, nocsak! Úgy látszik, ő is elveszített valamit. Na, majd kiderül…

A kereskedő örömmel fogadta őket.

–   Jaj, de jó, hogy jöttök, jó uraim! Talán ti tudtok rajtam segíteni!

–   Mi történt veled? – kérdezte Bírbal kíváncsian.

–   Ó, jaj, nagy az én bajom! – siránkozott a kufár. – Amikor elindultam a vásárra, az egyik homokbuckába rejtettem a kincsesládám kulcsát, most pedig nem találom!

–  Biztosan elfelejtetted megjelölni, hogy pontosan melyikbe dugtad el. Nincs igazam? – kérdezte Bírbal.

–  Hová gondolsz, uram? Azt hiszed, hogy meghibbantam? Jól megnéztem, mikor elindultam, pontosan afelett a hely felett egy jellegzetes bárányfelhő volt. De képzeljétek, mire visszajöttem, hát nem odébb ment…?

–  Igaza van – szólt közbe a gyűrűs -, honnan tudhatta volna előre szegény feje, hogy az az átkozott felhő ilyen szemtelenül cserbenhagyja?!

–   Ne is törődj vele, barátom! Csak gyere te is velem, én majd busásan kárpótollak!

Az sem kérette magát sokáig. Másnap reggel Bírbal az összes bolonddal együtt Őfelsége színe elé járult.

–  Ilyen hamar megjártad, Bírbal?

–  Nincsen ebben semmi meglepő, Uram – azzal Bírbal sorra előadta mindegyikük történetét. Akbar nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül megkérdezte:

–  De barátocskám, akárhogy is számolom, ez csupán nyolc ember! Ha jól emlékszem, tízről volt szó…

–  Elnézést, hogy kijavítalak, Felséges Uram, márpedig ez éppen tíz. Ez a nyolc itt, s már megbocsáss, de a hiányzó kettő… azok mi vagyunk.

–   Micsoda? – méltatlankodott Akbar.

–   Igen, Uram, mi vagyunk közöttük a legnagyobb szamarak. Te azért, mert ilyen küldetést bíztál rám, én meg azért, mert engedelmeskedtem…

Másoknak ezért a tréfáért fejvesztés lett volna a jussa. Bírbal viszont őszinte, baráti ölelést kapott fizetségül.