Sárkány az antikváriumban

Lívió éppen a Telihold antikváriumban bóklászott Anyival. Az üzletet belengte a vénséges könyvek titokzatos, de megnyugtató illata, és talán valami varázslaté is. Líviót egy különös hang riasztotta fel a böngészésbol: fojtott sírást hallott a polcok közül. Nézett jobbra, nézett balra, de nem jött rá, ki sírhat. Nem az eladóbácsi volt, sem a morcos néni a tudományos könyvek elott, de Anyi és Lívió sem sírt.
Hát akkor…? Ki sírhat?
És akkor meglátott egy bojtos farkincát, ami a mesekönyvek mögül csüngött ki. Ahogy belesett a könyvek mögé, azt is látta már, hogy egy hófehér sárkányfióka üldögél magányosan a polcon. Ot rázta a zokogás. Nefelejcskék szeme csupa könny volt.
Lívió meglepődött, de aztán bátran megcirógatta a szomorú, bozontos pofácskát.
– Ne sírj!
Anyi is odaguggolt melléjük.
– Segíthetünk? – kérdezte.
– Ti láttok engem? – szepegte a kissárkány, és egy pillanatra a sírásról is megfeledkezett.
– Hát persze! – nevetett Lívió. – Már hogyne látnánk téged!
Minálunk mindig repkednek sárkányok, szoktunk varázsolni is, és egészen jóban vagyok a tündérekkel.

– Vannak nálatok sárkányok? – kérdezte reménykedve a fehér csöppség. – És elvinnétek hozzájuk? Tudjátok, épp az a baj, hogy elveszítettem őket. Én voltam a legkisebb, és kiestem a Meséből. Itt meg hiába kérdezek bárkit is, hogy merre visz az út haza, nem látnak engem, nem hallják a beszédemet. Tudjátok, nem olvasnak meséket, és semmit nem tudnak se a tengerről, se a sárkányokról. És ha nem érek haza karácsonyra, az anyukám nagyon megijed.
– Gyere csak velünk, én Lívió vagyok, és mindent tudok a tengerről meg a sárkányokról! – suttogta megnyugtatóan Lívió.
– Én Gilice vagyok, a sárkánygyerek. És még csak azt se tudom, merre kell hazamennem, de azért a tengerről tudok egyet s mást!
Azzal mindannyian hazaindultak a titkos, világvégi város városvégi utcájába, az utcavégi házikóba. Ott pedig egyenesen Lívió szobájába mentek.
– Máris otthonosabban érzem magamat! – mondta kissé megvigasztalódva a kissárkány, ahogy megpillantotta a tengermélyi és sárkányos képeket a falakon.
Lívió pedig nagy gonddal kiválasztott három sárkányos könyvet a polcról: egy sárkánylexikont, egy szép, képes, sárkányos mesekönyvet és egy fotókkal teli könyvet egy tenger alatti kalandozásról.
– Melyik tetszik legjobban neked? – kérdezte Gilicét.
A kis sárkány habozás nélkül a mesekönyvet választotta.
– Gyere, ülj mellém, nézzük együtt a képeket, és Anyival elmondjuk együtt a varázsigét.
Hirtelen csak a tűzgyújtó varázsige jutott eszükbe a Harry Potterből, de ez is megtette. Az volt a lényeg, hogy szívből kívánták, hogy hazajusson Gilice.
És láss csodát! Kopogtattak az ablakon. Lívió kinyitotta, és sárkánymama bedugta pöttyös orrát (a többi része nem fért be a szobába).
– Csakhogy megvagy, kincsem! – mennydörögte boldogan, megpillantva Gilicét.
– Mama! – szaladt az ablakhoz a kissárkány.
– Képzeld, elvesztem, de Lívióék megtaláltak!
