Ne verekedjetek, gyerekek, szóltak rájuk, holott ennek semmi köze nem volt a verekedéshez, csak afféle játékos erőpróba volt. Azért előfordult olykor-olykor az is, hogy összevesztek valamin, és ennek néha tényleg verekedés lett a vége. A verekedésnek pedig sírás, duzzogás, örök harag, aztán persze később kibékülés. Egy ilyen napon, amikor éppen rosszban volt Bencével, Kékmanó meglátogatta. Marci sírdogált a szobájában, mert fájt az ütés, amit Bencétől kapott, fájt a szidás, amit anyától, és legjobban az fájt, hogy most Bence nem a barátja többé. Nagyon sajnálta magát egészen addig, amíg a jól ismert narancssárga fény be nem töltötte a szobát, és meg nem pillantotta sárga sapkás, kék ruhás kis barátját. – Mi a baj, miért sírsz? – kérdezte rögtön. – Verekedtünk Bencével. – Fáj? – Igen, ide nézz, milyen piros! – Látom. És Bencének is fáj? Ő is sír most? – Nem tudom – nézett csodálkozva Marci Kékmanóra, mert őszintén szólva arra még nem gondolt, hogy a másik mit érezhet ilyenkor. Talán neki is fáj? – Láttál már vihart? – kérdezte váratlanul Kékmanó, és Marci még jobban csodálkozott. Még sírni is elfelejtett, annyira. – Persze – válaszolta. – De miért? – Képzeld, a felhők is szoktak veszekedni meg verekedni. Még közöttük sincs örök békesség. Összevesznek, aztán ölre mennek, csak úgy kiabálnak egymással! Ilyenkor azt mondjuk, dörög az ég. Csak úgy sistereg a levegő körülöttük, szikrázik a szemük a haragtól. Ilyenkor mi azt látjuk, hogy villámlik. Záporozik a könnyük, locsolja a földet, mindenfelé hatalmas tócsák keletkeznek. Félelmetes a táj is ilyenkor, ugye? Sötét van, fújja a szél a port, csak úgy hajladoznak a fák, Természet anyó veszekszik engedetlen gyermekeivel. Egészen addig tart ez, míg egyezségre jutnak a Felhőgyerekek. Mindig találnak valami megoldást, előbb-utóbb kibékülnek, megegyeznek egymással. A Nap felszárítja a könnyek nyomát, Természet anyó is megbékél, enyhe szellőként cirógatja gyermekeit. A megbékélés jeleként pedig gyönyörű szivárvány ível át az égen. – Kibküljek Bencével én is? – Persze, hiszen jobb együtt játszani, nem? – Jobb. De aztán úgyis megint összeveszünk. – Igen, tudom! De ha próbáltok egymásra is figyelni, sokszor találtok olyan megoldást, ami mind a kettőtöknek jó lehet. Ha megígéred, hogy megpróbálod, én segítek neked. Veled leszek, csak figyelj jól rám! Ne kezdj el rögtön kiabálni, ha mérges vagy, mert akkor nem hallod meg, ha szólok hozzád.Kékmanó megint betartotta az ígéretét. Másnap Marcival ment az oviba. A gyerekek szépen játszottak, együtt volt a három jó barát, Marci, Bence és Csabi. Hatalmas garázst építettek a szőnyegen. Sokat nevettek, nem is volt semmi baj egészen addig, amíg Bence hirtelen meg nem fordult. Ügyetlen volt, és véletlenül lesodorta Marci kockáit. Marci iszonyú dühös lett, hiszen hosszú-hosszú ideje dolgozott már azon, hogy pontosan egyforma kockákat válogatva felépítse a garázsát. – Te hülye! – kiabált elkeseredve, mire persze Bence is felfortyant. – Hülye vagy te, úgyis olyan ronda volt a tiéd! Az enyém sokkal szebb! – Nem igaz! – Marci még dühösebb lett, és már oda akart csapni Bence fejére, amikor halk hangocskát hallott. Abbahagyta egy pillanatra a kiabálást, és akkor már erősebben hallotta Kékmanó hangját. – Hé, ne bántsd! Beszéljétek meg a dolgot! Hiszen Bence nem akarta elrontani a garázsodat, véletlenül döntötte fel! Marci egy pillanatig gondolkozott, majd Bencére nézett. – Véletlen volt?–Igen – felelt csodálkozva Bence, meglepődve a szelíd hangtól. – Jó, akkor nem haragszom. Leszünk barátok tovább? – Legyünk – mondta Bence, és segített újjáépíteni Marci garázsát. Persze azért azóta is előfordul, hogy Marci összeveszik barátaival, különösen Bencével, de ahogy nő és okosodik, egyre többször van, hogy meghallja Kékmanó hangját, és egyre többször képes arra, hogy megfogadja a tanácsait. 3. Rigó mese Vissza a sorozathoz