Tove Janssonnal a viszonyunk igen ellentmondásos.
Rég önálló olvasó voltam, mikor megkaptam A láthatatlan kisgyerek című kötetét, úgyhogy drága jó szüleim szerintem még ma se tudják, mit nyomtak a kezembe. Groteszk kis meséivel, nyomasztó helyszíneivel, nyomokban emberi lényekre emlékeztető szereplőivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.* Talán éppen ezért újra meg újra elolvastam őket.** Hogy majd most érteni fogom. Vagy most. Vagy most. És manapság meglepetten jövök rá, mennyivel többre emlékszem belőlük, mint bármely más, „normálisabb” mesékből.
Jansson*** tud valami nagyon-nagyon, szinte megfoghatatlanul furcsát: a kísértetiest és nyomasztót túlélhetővé, sőt barátságossá változtatja, úgy, hogy az közben mégis kísérteties és nyomasztó marad. A szándék, gondolom, az, hogy a gyereket átsegítse a gyerekkor szorongásain – és talán az, hogy a felnőttkor szorongásain is enyhítsen egy kicsit.
A napokban megint eszembe jutott a neve, nézegetni kezdtem az értékeléseket, és megtaláltam ezt a kicsi kötetet, alatta sok-sok dicsérettel, hát kíváncsi lettem rá, vajon ma mit tud ez a mese csinálni velem. Így karácsony előtt.
Mindenekelőtt összezavart. Mint kiderült, Jansson műveinek háromféle magyar fordítása létezik, és a neveket mindegyik egészen, de egészen másképp fordítja. Amit nem igazán értek, mert szerintem a „Kószlászbóklász” pont annyira megfelel a célnak, ha nem jobban, mint a „Vándor”, az pedig, hogy „kicsi Morr”-ból hogy lett „Varkocs”, teljesen tisztázatlan előttem. De mindegy, ezen túltettem magam.
Az alaptörténet a szokásos félelmetes-nyomasztó események sora: természeti katasztrófák és emberi rosszindulat irányítják a cselekményt, teszik hontalanná és szakítják el egymástól a családtagokat és barátokat. Rémálom, lidércnyomás, ahogy a cím és a fülszöveg ígéri.
Csak egyvalami van végleg és tökéletesen száműzve ebből a lidércnyomásból: a félelem.
A szereplők semmitől nem félnek, tehát jó eséllyel a mese olvasói se fognak. Ettől lesz meglepő és groteszk a mese, mert ebből a félelemtelenségből aztán számtalan vicces és ámulatba ejtő helyzet következik. Amelyek során az ember nemcsak az elveszett családtagjait, hanem még a boldogságot is megtalálhatja.
A figurák sokkal emberibbek, mint korábban bármikor érzékeltem volna (Pityer érzelmes-sértődékeny, Varkocs igazi „rossz gyerek”, Vándor most is a legfelnőttebb, bár a rászakadó felelősséget nehezen viseli), és most már a poénokat is értettem, amelyeket gyerekkoromban halálosan komolyan vettem volna. (Viszont – be kell vallanom – most is a múminok a legkevésbé rokonszenvesek az egész katyvaszban. Az összes többi szereplőt jobban szeretem náluk. Pedig jó kis banda, de mégsem az igazi.)
És azt hiszem, ettől a mesétől egy percig se féltem volna annak idején. Nem értettem volna, de nem ijedtem volna meg tőle.
Viszont nem is emlékeznék rá úgy, mint Kalamálira, aki hitt a balszerencsében… Sem pedig az ő porcelánmacskájára és rongyszőnyegére… Sem pedig az éjszakai vidámparkra, amely úgy festett, mint egy összegyűrt és eldobott cukorkászacskó…
Ezért nem kap öt csillagot a mese. Mert A láthatatlan kisgyerek meséinél, ha szelídebb is, de gyengébb is. Nem olyan sokrétű, nem olyan érteni való, feleannyira se „idegesítő”, se jó, se rossz értelemben. És még csak Kalamáli sincs benne… :
Biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim nem fognak múminék nélkül felnőni, mert összevisszaságában is nagyon eredeti, nagyon érdekes az ő világuk. De az is biztos, hogy az olvasásuknál én is jelen leszek.
* Némelyik mesétől/figurától konkrétan féltem. A hattivattiktól még most is kilel a hideg.
** Már akkor se bírtam elviselni a szellemi vereséget.
*** Akiről egyetemista koromban derült ki, legnagyobb meglepetésemre, hogy néni és nem bácsi…
(5) Titokzatos tél a Mumin-völgyben
