Aztán felbukkan a rejtélyes Kókusz, akinek nem csak hogy kókuszillata és furcsa figurákkal telerajzolt farmerdzsekije van, de különös tehetsége is ahhoz, hogy megváltoztassa mind a négyük életét. Király Anikó, a Strand, papucs, szerelem és a Csak barátok? szerzője újra letehetetlen, szívfacsaró és vicces regényt írt, nemcsak vonaton ingázóknak.   "Azt hiszem, függő lettem" - interjú Király Anikóval   Négy balszerencsés tizenévest választott új könyve, a Semmi pánik! főhőséül Király Anikó. Interjúnkban mesélt arról, hogyan lett az élete az írás, miért volt számára rémálom a pályaválasztás, és arról is, hol lehet a legjobb mogyorós csirkét kapni. Ez a harmadik ifjúsági regényed. Más volt ezt megírni, mint az eddigieket? Mi volt a különbség? Annyiban volt más megírni, hogy falun játszódik, és most először van öt főszereplőm. Talán ez volt a legnehezebb része. Amikor hozzáfogtam, nem is gondoltam bele, mennyire nehéz lesz ennyi alakot az irányításom alatt tartani, főleg ilyen problémásakat, mint a balszerencsés babák. Emlékszem, hogy legalább négyszer írtam át E/3 szemszögbe az első negyven oldalt, aztán vissza E/1-be. Sokat bosszankodtam rajta, de talán emiatt is érzem azt, hogy eddig ez a regény áll hozzám a legközelebb. Rendesen megküzdöttem vele. Azt még nem tudom, hogy ki győzött. Majd az olvasók eldöntik. Aztán ott volt az is, hogy szerettem volna megmutatni, mennyire nehéz és körülményes tud lenni az élet falun. Az iskolás fiatalok állandó ingázása mellett a szülők is ingáznak a munka után, nagymamákra (és más) rokonokra hagyva a gyerekeket. Ha valaki például zeneiskolába akar járni, vagy csupán moziba, színházba, könyvesüzletbe szeretne menni, esetleg eszébe jut, hogy meg akar tanulni korongozni, ahhoz komoly logisztikai problémákat kell megoldania. Szóval a csendnek és a nyugalomnak is nagy ára van. Falun nem létezhetsz autó nélkül, köszönések nélkül pedig végképp nem :) Ha előfordul, hogy szembe jön veled valaki az utcán, annak köszönsz. Akár ismered, akár nem. (Vicces, hogy Feketenyékre egyre több szlovák család költözik, így mostanában sosem tudom, hogy köszönjek. Általában maradok a magyarnál, ők pedig szlovákul köszönnek vissza. Néhányan magyarul :)) A könyvben vannak olyanok, akik élvezik a falusi életet, és vannak olyanok, akik bármit megadnának azért, hogy a nyüzsgésben legyenek. A helyzet az, hogy előbb vagy utóbb választani kell. Honnan merítetted a témát? Vannak önéletrajzi vonatkozásai a történetnek? Azt hiszem, hogy eddig az összes könyvemben előfordult már olyan esemény, ami velem is megtörtént. Nyilván nem az extrémebb, ufókergetős, vízibiciklin szülős fajta dolgokra gondolok itt, de mindegyik regényemben ott hagyok egy keveset magamból. Sokat jelent számomra az írás, tulajdonképpen ez az életem, így nem tudom elkerülni (nem is akarom), hogy a saját valós élményeim kihagyjam belőle. Így például a Strand, papucs, szerelem csupa olyan helyen játszódik, ahol minden nyáron megfordulok, a Csak barátok?-ban pedig ott van az a kínai étterem Esztergomban, ahová én is jártam kajáért (miközben maratoni gyaloglás állt előttem, hogy időben átérjek Párkányba, és elérjem a vonatom). Szerintem ezek a saját tapasztalatok úgy kerülnek bele a kéziratokba, hogy nem is tudatosítom, hogy már velem is megtörténtek. Bár én ülök a gépem előtt írás közben, de agyban olyankor az egyik szereplőm vagyok. Érdekes érzés. A Semmi pánik! alapötlete majdnem olyan régóta az egyik jegyzetfüzetemben lapul, mint a Strand, papucs, szerelemé, csak akkor még agyban nem találkoztam a megfelelő szereplőkkel. Volt egy időszakom, amikor nem Párkány felé jártam haza Magyarországról (így nem ettem abból az isteni mézes-mogyorós csirkéből L), hanem Komárom felé. Olyankor mindig nagyon fáradt voltam (még egy maratoni hídátgyaloglás), és mire az állomásra értem, a vonat általában annyira tele volt, hogy vagy nem volt hely, vagy valaki mellett ültem (a péntek délutáni csúcs lenyűgöző). Egyszer csütörtökön mentem haza, és nem is kellett sietnem, így luxus helyen ültem. Már beleéltem magam, hogy az egész ülés az enyém, ám akkor befutott egy elképesztően magas, kivörösödött fejű srác. Udvarias volt, megkérdezte, leülhet-e mellém. Igent mondtam, és egy órán át rettentően tömény kókusz szagot inhaláltam. Bár a regénybeli Kókusz rengeteget beszélt, az én kókuszom meg se szólalt, csak illatozott. Az a vonatút (Komáromból Dunaszerdahelyre), amikor azt hittem, megfulladok a szagától, ihlette a regény alapötletét. A balszerencsés babák jóval később születtek meg. Diósvámhatárt, a regény helyszínét pedig a saját falum ihlette. Előre mondom, hogy a karakterek kitaláltak :) A többi regénnyel ellentétben itt felbukkan Budapest is. Hogyan látod a tizenhat-tizenhét évesek korosztályát, tényleg ilyen sok mindennel küzdenek, mint a regénybeli szereplők? Magamról tudom, hogy a pályaválasztás maga a rémálom. Szörnyű, hogy tizenévesen elvárják az embertől, hogy kitalálja, mivel szeretne foglalkozni az élete hátralévő részében (céltudatos emberek előnyben). Az érzelmek összevissza ugrálnak, ami megfelelő pH értékű táptalajt biztosít a bizonytalanság, az önbizalomhiány, a megfelelési kényszer és a kilátástalanság színpompás virágainak fejlődéséhez. És még műtrágyázni se kell. A tinikor nem valami élvezetes kertészkedés. Azt hiszem, itt az ideje bevallanom, hogy az egyik balszerencsés babát, Leát, magamról mintáztam. Borzasztóan csendes voltam. Igazából most se beszélek sokat, de akkor egy fizikafelelés, egy kiselőadás felért egy mini idegösszeroppanással. Viszont amikor a barátaimmal voltam, sokat nevettünk, ami végsősoron jobb élménnyé tette az iskolát. A Semmi pánik! legnagyobb tanulsága talán az, hogy ha találunk olyasmi embereket, mint amilyenek mi vagyunk, akkor az a kertészkedés akár élvezetes is lehet. Mik a további írói terveid? Még többet írni. Már gyűjtöm a jegyzeteket a következő regényhez és egy mesekönyvhöz, miközben a Semmi pánik! folytatásán dolgozom. Az írás az életem. Azt hiszem, függő lettem. Milyen visszajelzéseket kapsz az olvasóktól? Befolyásolnak ezek az írásban? Túlnyomóan pozitívakat. Szerencsére, mert ha rábaukkanok egy negatív kommentre, az alaposan le tud lombozni. Pedig tudom, hogy én se szeretek minden könyvet. Nincs olyan ember, akinek minden elolvasott könyve elnyeri a tetszését, de rosszul tud esni, mert ahogy azt említettem, minden történetembe bele adok egy kicsikét magamból is. Meg kell tanulni kezelni ezeket a dolgokat, mert ez is az írói élet része. Az írásban viszont nem befolyásolnak. Egyébként sok pozitív visszajelzést kapok, ami már hatással van rá (és rám is). Arra ösztönöz, hogy szorgalmasan, kitartóan dolgozzak egy-egy kéziraton. Annak pedig külön örülök, ha kiemelik a humort és az életszerű szereplőket. Ha nem a pozitív véleményekből lenne több, akkor nem sok motivációm lenne arra, hogy folytassam. Egyelőre annyi jó dolgot hallok vissza a történetekről, ami elegendő meghajtást ad arra, hogy legalább 65 éves koromig ezzel foglalkozzak. Bár magyar az anyanyelved, Szlovákiában élsz, beszélsz szlovákul is. Előfordul, hogy gondolkodnod kell egy szlovák kifejezés magyar megfelelőjén vagy fordítva? Megjelennek a szövegeidben szlovák kifejezések? Rettentően nehéz megmaradni magyarnak, pedig több ajtó lenne nyitva az ember előtt, ha nem kissebbségben élne. Ennek ellenére magyarnak születtem, annak is vallom és érzem magam, miközben az otthonom Szlovákiában van, ahol a családom is él. Furcsa kettősség ez, amiből aztán furcsa nyelvhasználat is lesz. A szerkesztőm, Kertész Edina (innen is köszönöm a munkádat!) tudja, hogy néha bizony felbukkannak olyan szavak az írásaimban, amikről nem is gondolnám, hogy a magyarországi magyar ember nem fogja megérteni, számomra viszont teljesen természetes a használata. Ilyen például a báger (markológép), az ofina (frufru), a karbó (flex), občiansky (személyi), amit egyébként ocsmányszkinak is hívunk családi körben, a tepláky (tyepláki-melegítő nadrág), riflé (farmernadrág), ľuvačka, ľuvi (rágó), ąopa (fészer). Nagy szívfájdalmam, hogy ha az mondanám, hogy „kurník ąopa“, senki se reagálna rá. Ez egyébként nem csúnya szó (tyúkólat jelent), de nálunk van egy amolyan „basszus“ csengése. Mint például: „Basszus! Ez volt az utolsó kérdés.“ Forrás: coolbookz.hu