smokingbarrels.blog   "Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek." Jól ismert szavak egy közismert műből, amelyet én gyerekfejjel olvastam először, és természetesen egyetlen sort sem értettem belőle, Akkor olvastam újra, amikor megnéztem Cumberbatch-csel a színpadi változatot., és elámultam azon, milyen kiváló darabról van szó, amely nagyon komoly kérdéseket feszeget, ezért nagyon kíváncsian vettem újra a kezembe a könyvet.  A mű fogantatásának körülményei finoman szólva sem hétköznapiak. Mary és Percy Bysshe Shelley baráti látogatásra érkezett Svájcba, a Genfi-tó partjára. Mivel nem volt túl szép idő, ezért házon belül voltak kénytelenek eltölteni az időt, és úgy döntöttek, hogy költői versenyt játszanak, és az nyer, aki a legijesztőbb történtet dobja össze ott helyben.   Mary lett a győztes, a történet alapja egy rémálom volt, amelyben a fiatal lány egy "istentelen" tudománnyal foglalkozó sápadt diákot látott, aki egy általa összeállított dolog mellett térdelt. Ebből született meg a mára klasszikussá vált könyv, amelyről én személy szerint azt gondolom, hogy nagyrészt nem Mary írta, hanem Shelley, 19 évesen ilyen érett írásművet szerintem nem lehet alkotni. Az ifjú asszonyka amúgy teljesen mellékesen feltalált egy új műfajt, neki köszönhetően lépett színre a horror az irodalom színpadán.   A történet röviden: Walton kapitány az Északi sarkon hajózik, és egy nap kutyás szán robog el a jégbe fagyott hajó mellett, majd egy másik szánon egy halálán lévő utazó érkezik a hajóhoz Viktor Frankenstein személyében. Doktor Frankenstein tehát nem a szörny (őt egyszerűen csak lénynek hívják a történetben), hanem a tudós, aki életet teremtett az élettelenből, és ezzel halált hozott mindenkire, aki közel állt hozzá.  A haldokló Frankenstein meséli el a történetet a kapitánynak: Genfben tanult orvosnak, egyetemi előadásai hatására kezdett kísérletezni az elektromossággal, és a halott hús életre kelt. A céljai nemesek voltak, de a tudós emberként elbukott: megijedt teremtményétől, elfutott előle, otthagyta ébredező értelmét egyedül. A lény alapvetően nem volt gonosz, felfedezte szépen lassan a világot, a természetet, az embereket, majd megkereste teremtőjét, hogy útmutatást kérjen tőle. Frankenstein durván elküldte magától, ezért a lény bosszút esküdött: megölte az egész családját, a barátait. Frankenstein a változatosság kedvéért szintén bosszút esküdött, és az Északi sarkig űzte a lényt, de a végső  nagy összecsapás a tudós halála miatt elmaradt. Nincs a végén megváltás, csak üresség, fájdalom és kín. A könyv meglepően olvasmányos, a dagályos XIX. századi nyelvezet ellenére sem nehézkes, képtelenség letenni. Nem csodálom, hogy rengeteg feldolgozása van, hiszen nagyon sokrétegű mondanivalóval rendelkezik: játszhat-e Istent az ember, mit jelent az, hogy felelősség, az értelem vagy az érzelem uralja az emberi elmét, az öntudatra ébredés, a szeretet és a gyűlölet, a tudomány átok vagy áldás, a hit kérdése stb.   Ki a hős és ki a szörnyeteg? Mi magunk vagyunk mindkettő. Mert a szörnyeteg bennünk van, belőlünk születik, mi tesszük azzá. Ez maga az élet, se több, se kevesebb. A választás a miénk, de az ezzel járó felelősség is. Naponta szembesülünk ezzel, csak nem vesszük észre. Jeges rémület fagyasztja szívünket, melyet csak a szeretet melege oldhat fel. És ha minden szeretet elvész, mi marad? Csak az üresség és az örök magány. Ez tényleg maga a horror...