Babaróka és a kistesó Kiss Judit Ágnes hosszú évek óta meghatározó alakja a kortárs magyar irodalomnak, de gyerekeknek szóló könyvekkel csak néhány éve rukkolt elő - és milyen jó, hogy megtette! Babaróka történeteit a saját gyermekének mesélt sztorik és a szülői szerep váratlan vagy kevésbé váratlan kihívásai ihlették. A Babaróka-mesék a megjelenésük óta különleges helyet foglalnak el az olvasók és a Pagony munkatársainak szívében is. A kedves rókacsalád történeteit talán azért fogadta mindenki olyan hatalmas lelkesedéssel, mert nem egy elérhetetlenül tökéletes és harmonikus család életének hamis képét mutatják. Felszabadító olyan meséket olvasni, amikben senki sem hibátlan és tévedhetetlen, mégis megkérdőjelezhetetlen a köztük lévő szeretet. És a családi védőburkot az esetleges viták nem bontják meg, épp ellenkezőleg! Kevés olyan anyaképet találunk a piciknek szóló mesekönyvekben, aki hibázik, olykor türelmetlen, néha nem megfelelően reagál. Mamaróka és Babaróka kapcsolata nem konfliktusmentes, de mindig törekszenek arra, hogy megértsék egymást, és az összezördülések által fejlődik a köztük lévő szövetség. A mesékben különlegesen fontos szerep jut a gyermeki nézőpontnak: a változásokat, kisebb-nagyobb konfilktusokat, örömöket és nehézségeket mind-mind Babaróka szemszögéből látjuk. Kiss Judit Ágnes színvonalas, irodalmi szövegeit pedig felolvasni is élmény. Az új kötetben visszatérünk az alapokhoz: a kisgyermekes családok mindennapi kalandjaihoz, nehézségeihez. Ahogy megszokhattátok, ebben a könyvben is néhány oldalas meséket olvashattok, Egri Mónika csodaszép, meghitt hangulatú illusztrációival díszítve, amik tökéletesen kiegészítik a történeteket. A legfontosabb esemény, ami végigvonul a meséken, és ami a család életében bekövetkező többi változást is elindítja, az az, hogy Mamaróka kisbabát vár. Ez az oka annak, hogy a rókacsalád a költözés mellett dönt, sőt, Babaróka mostantól új óvodába jár majd. A változások érthetően megviselik a gyerekeket, főleg, ha picik még. A megszokott környezetből való kikerülés kistesóval megspékelve pedig olyan horderejű változás-cunami, amiről feltétlenül sokat kell beszélgetni. A kötet végigkíséri a kis családot ezen a folyamaton, a költözéstől kezdve az új barátokon át egészen addig, amíg Babaróka megtalálja a helyét az új családi felállásban. Jó tesós mesekönyvet találni, ami nem habos-babos, és nem csak a család bővülésének pozitívumaira fókuszál, nem egyszerű. Pedig ennél kevés összetettebb érzelmeket kiváltó helyzet akad a családok életében. Babaróka is örül a kistesónak, de néha mégis visszavágyik a régi életébe, szeretne újra ő lenni a szülei figyelmének középpontjában, és a sok-sok változásért is nehéz nem Aprókát okolni.   Babaróka belső (és különféle módokon a szülei felé is kommunikált) harcait szuperül végigkövethetjük a mesék során, a gyermeki nézőpontnak köszönhetően a gyerekek is felismerhetik saját érzelmeiket és remek alapot adnak a történetek ahhoz, hogy beszélgethessünk a változásokról a kicsikkel. A kistestvér születése mellett azért hétköznapibb témák is felmerülnek a mesék között, például választ kapunk arra is, hogy ha egy kisgyerek (elnézést, kisróka) képes az egész napot egy tóban pancsolva tölteni, vajon mi problémája lehet a kádban való fürdéssel. Szívmelengetően kedvesek, érzékenyek és meghitt hangulatúak ezek a mesék, minden kisgyerekes család polcán ott a helyük!   A költözés Babarókát nem rendítette meg különösebben, hogy hamarosan kistestvére lesz. A Kölyökőrzőben majdnem mindenkinek volt. Sőt, a szürke lógó fülű nyuszi egy nap azzal állított be, hogy egyszerre négy testvére született. A kistestvérrel amúgy se volt semmi baj, csak Mamaróka lett egyre szélesebb, és nem ivott kávét reggelente. Amikor azonban kiderült, hogy elköltöznek, Babaróka halálra rémült. – De akkor hol fogunk lakni? – Egy másik házban. Nem férnénk már el négyen ebben a kis kotorékban – magyarázta apa. – És én akkor hol fogok aludni? – Az ágyadban, mint eddig – nyugtatgatta Mamaróka. – Azt magunkkal visszük. Innentől kezdve Babaróka mindenről megkérdezte, hogy magukkal viszik-e. A könyvespolcról, a ruhákról, a konyhában az edényekről és a tűzhelyről, a fürdőszobában a kádról és a mosógépről. Bármire nézett, mindenről az jutott eszébe, hogy vajon velük lesz-e majd az új otthonukban. Végül arra jutott, hogy a mozgatható dolgokat vinni kell, ami pedig nagyon nehéz, azt ott kell hagyni. De néha azért elbizonytalanodott. – És… és a fűzfalevél-függönyt elvisszük? – Elvihetjük – ráncolta a homlokát Mamaróka –, de nem biztos, hogy az új házba jó lesz. – Vigyük el! – kérte hevesen Babaróka. – Énnálam lesz neki hely! Aztán egyszer csak megállt a kertben. – Anya! – kiáltotta. – Mi lesz a kerttel? A kertet magunkkal visszük? – Nem lehet, kicsim – rázta a fejét Mamaróka. – A kert ide tartozik. – De mi lesz a liliomokkal? A futórózsákkal? És az én kiskertemmel? – Itt maradnak, és majd valaki más fogja gondjukat viselni. Nekünk pedig lesz másik kertünk másik virágokkal. – De én nem akarok másikat! – vágott a szavába Babaróka, és zokogva berohant a szobájába. Egy nap Mamaróka is csaknem sírva jött haza. Aznap készültek apával először megnézni az új házat, amiről egyre többet meséltek Babarókának, hogy milyen szép szobája lesz ott, és mennyi izgalmas új dolog lesz a környéken. Most végre elmentek, hogy lássák, így Babarókát kivételesen a szomszéd Cicanéni hozta haza a Kölyökőrzőből. – Milyen az új ház? – kíváncsiskodott Babaróka, amint meglátta őket. – Nem megyek oda! – fakadt ki Mamaróka. – Pedig szépek a szobák, a fürdőkád meg akkora, hogy hárman is beleférnénk. A konyha egyben van a nappalival, lehet egyszerre játszani meg főzni. De nincs egy zsebkendőnyi kert se! Tőlem lehetne akár egy egész palota, nem hagyom itt miatta a liliomaimat! – Meg a futórózsáidat! – bólogatott megértően Babaróka. – Meg a bodzabokrot – folytatta Mamaróka. – Igen, a bodzabokrot – visszhangozta Babaróka. – És a mézalmácska-sövényt. – Hát azt végképp nem. Végül mégis meglett az új ház. Nem az, amelyiknek nem volt kertje, hanem egy másik. Otthon pedig fenekestül felfordult minden. Először csak annyira, mint amikor nyaralni mentek. Előkerültek a táskák és a bőröndök, és Mamaróka telepakolta őket. Aztán minden tele lett dobozokkal, Mamaróka és apa telepakolták azokat is. A ház szinte kiürült, és olyan idegennek tűnt így, hogy Babaróka már nem is érezte otthonosnak. Pedig az ő szobája változott a legkevesebbet. Meg a fürdőszoba, ahol nem tudták elcsomagolni se a kádat, se a mosdót. – Holnap ráér a költöztető – jelentette be egyik este lelkesen apa. – Ez nagyszerű! – csapta össze a mancsát Mamaróka. – Miért nagyszerű? – értetlenkedett Babaróka. – Holnap már az új házban fogunk aludni! – Akkor ma alszom itt utoljára? – Bizony ma – örvendezett Mamaróka. – És az új házban lesz hálószobánk! – Nem pedig nappali-étkező-hálószoba! – tódította vidáman apa. Babaróka azonban egyáltalán nem volt ilyen jókedvű. Az esti mese után pedig váratlanul elpityeredett. – Mi a baj? – rémült meg Mamaróka. – Nem köszöntem el a szobámtól! – hüppögte Babaróka. – Hát köszönj el most! – javasolta Mamaróka, és felkattintotta a kislámpát. Babaróka felült az ágyban, és körülnézett. – Szia, szoba. Viszlát, fal! Köszönöm, hogy a szobám voltál. Jó szoba voltál, én most elmegyek belőled, legyél másnak is jó szobája! – Aztán Mamarókához fordult: – Beszéltessed! – Viszlát, Babaróka – válaszolt Mamaróka a szoba nevében. – Köszönöm, hogy bennem laktál. Jó utat kívánok, és érezd jól magad a következő otthonodban! Reggel megérkezett a költöztető. Egy hatalmas elefánt volt, Babaróka nem látott még hasonlót sem. Nagyobb volt, mint a házuk, be se fért, csak lefeküdt előtte. Először a kertben akart, de Mamaróka nem engedte, nehogy letörje a virágokat. Négy megtermett patkány cipelte ki a bútorokat és a dobozokat, és kötözte őket az elefánt hátára, aki olyan könnyedén állt fel, mintha semmilyen súly nem volna rajta. A kisebb bőröndöket, szatyrokat egyszerűen az ormányára akasztotta, és lassú ügetésben útnak indult a megadott címre. Döngött alatta a föld. A ház üresen maradt. Babarókának egy kicsit azért fájt a szíve, amikor bezárták maguk után a régi kis kotorékot, és mintha Mamarókának is könnyes lett volna a szeme, ahogy utoljára végignézett a kerten.   Az új ház tényleg nagy volt. Olyan nagy, hogy akár az elefánt is belefért volna. Vagy legalább egy elefántkölyök. Ha apa felemelte a karját, el se érte a plafont. De kongott az ürességtől. A kertje is nagyobb volt, mint az otthoni, de nem volt benne semmi, csak néhány fűcsomó. Babaróka csalódottan nézett körül. Utálta. – Meglátod majd, milyen szépen beültetjük együtt virágokkal – ölelte át biztatóan Mamaróka. A szoba se volt barátságos az üres falakkal. Babaróka csak ténfergett ide-oda, amíg a szülei a bútorokat huzigálták vagy a dobozokat pakolták. Nem tudott mit kezdeni magával. Estére azonban ott állt az ágya, rajta volt a kedvenc párnája, a takarója, és a szülei ott ültek az ágya szélén ugyanúgy, mint otthon. – Együtt fogjuk megcsinálni a kertet – mosolygott biztatóan Mamaróka. – És még arra is van hely, hogy a végébe építsek neked egy házikót – ígérte apa. – Egy igazi házikót? – kerekedett el Babaróka szeme. – Bizony, teljesen igazit. És csak neked! – bólogatott apa. Babaróka lehunyta a szemét. Elképzelte a saját kisházát. És már ezt a nagyot se utálta annyira.