1. Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború   Kiadás éve: 2002 Oldalszám: 306   Darvasi László meseregényének színhelye Kavicsvár, a bizurr-mizurr nép lakhelye. Egy napon furcsa kis manócska érkezik a városba, hogy fenekestül felforgassa az addig oly nyugodt kis települést. Ő Trapiti, akinek a nevét gyorsan megtanulja mindenki, ugyanis akivel csak találkozik, azzal trapitizik... (Ez annyit jelent, hogy mindenki azt csinálja játékos formában, amit a legjobban szeret, és közben barátságot köt a másikkal). Amikor Kukta Gerozán, Főfőváros Főfőtanácsosa támadást indít a kavicsváriak ellen, a városlakók győzelmük reményében megalakítják a tökfőzelékszerződést. Ehhez erőt Holle mama világbajnok tökfőzelékéből merítenek, mely erejéről mindent elárul az, hogy miután a Farkas megkóstolja, nem akarja megenni a nagymamát, sőt Piroskát sem.     A váratlan fordulatokban bővelkedő mesében a jó győzedelmeskedik, de közben szerelmek szövődnek, elveszettnek hitt hősök kerülnek meg, és arra is rádöbben az olvasó: nem mindenki az, akinek látszik. A tortaterroristából megmentő lesz, a varázsfakanálból éktelen fadarab, a világ háromszorosan leggonoszabb boszorkánya, a Vén Nyanya Csúfság pedig már-már arcpirító dolgokat művel: segít az embereken.   A groteszk, bumfordi humorú meseregény jó és szívet melengető alkotás.   Krommer Balázs   Idősebbek is elkezdhetik   Amikor megjelent a Könnymutatványosok legendája, volt, aki úgy vélte, hogy a burjánzó metaforák köré szervezett narratíva odáig telítette a szöveget, hogy az inkább figuratív katalógusra, mintsem regényre hasonlított. A Trapiti szerintem hasonló srófra jár, és bár Darvasi némileg visszafogottabban bánik a metaforákkal és szimbólumokkal, a szöveg így is telített. Ám a meseregény többet elbír, végül kiegyensúlyozottabb és olvashatóbb könyvet kapunk, mely ráadásul nem nélkülözi a felnőttes borzalmakat sem. Ez az elidegenedős-nyomozgatós mese kissé olyan, mintha A végtelen történetet Bodor Ádám és Tar Sándor társaságában bepakolnánk egy varázsdobozba, jól összeráznánk, majd megkérnénk a kicsi Alice-t, hogy nyissa fel. A történet nagyjából a gyomorkorgás, a tökfőzelék és a sütemények világában játszódik: adott egy városka, ahol a kedves szereplők élnek. A nevük néha túl vicces, de néha pont jó. Például, hogy a virágárus lányt, Bánatos Olivér szerelmét éppen Virág Violának hívják, azt még én sem hiszem el. Viszont a Dagi Manyi Penészes mint boszorkány impozáns név, Förtelem Babi Büffencsről nem is beszélve. Szóval ezek a rettenetesen kedves szereplők a képzeletbeli térkép kék foltján élnek, és fojtogatja őket a gonosz Kukta Gerozán szürke birodalma, aki megkaparintotta ükapjától a Szent Varázs Fakanalat, és nagyon-nagyon gonosz dologra készül a segítségével. El akarja varázsolni Kavicsvár kedves lakóit! Felsorakoznak mellé a szürke öltönyös hivatalnokok, főtanácsosok, és így együtt egyáltalán nem úgy néznek ki, mint az ártalmatlan nyugdíjas, akinek gyanakvó arckifejezése kizárólag a félrerágott műfogsornak köszönhető; ezek tényleg gonoszok, szakszerűbben mondva teljesen el vannak idegenedve: mindent megszámolnak, megmérnek, adatokat jegyezgetnek, és elrabolják az emberek álmait. Ebből aztán konfliktus lesz, mert abból sosem elég a mesében. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a szereplők olyan népmeseien jók vagy rosszak, és bár mindig gyanítottuk, hogy nem az összes öreg király folyton szomorú vagy dühös, és hogy a Csillagszeműnek sem két percbe telt, míg megtanult furulyázni, ezek az árnyalatok azonban általában kimaradnak a meséből. Ezúttal is. Itt van mindjárt a címszereplő, Trapiti, aki annyira naiv és jóakaratú, hogy azt hiszi, minden perc egy kindertojás. Egy kedves Pumukli kissé kópétlanítva, aki valahonnan előkerül, elkezd hatni, és innen a mese reális és valóban gyerekeknek való parabolába fordul; ahogy a borítón olvasható, mese lesz a "szeretet és a trapitizés erejéről". A szeretet tényleg a helyén van, minden rendben, olvassátok gyerekek, csak ez a neologizmus, a trapitizés, hát... Nem tudom, kinek mit sugall a hangalak, nekem kicsit olyan, mint a magányos kamaszok sportja, pedig nem az. A trapitizést Trapiti vezette be szeretet- és jóság-együttműködés céljából, és működik is terv szerint, semmi baj, tényleg. A regény rengeteg rövid fejezetből áll, a kezdet kezdetén megismertet bennünket Kavicsvár történetével és különös őslakóival, a bizurr-mizurrokkal, akik valamiért fordíva beszélnek. Ha például azt akarják mondani, hogy nagyon tetszik nekem ez vagy az a könyv, akkor azt úgy mondják, hogy nagyon nem tetszik nekem. (Még az a szerencse, hogy soha nem jut eszükbe ironizálni, különben nagy bajban volnánk.) A fordított mondatok és párbeszédek vissza-visszatérnek a szövegben, és a nevekhez hasonlóan hol hatnak, hol meg nem Maga a mese kicsit nehezen indul, az első harminc oldal zsúfolt történelmi tabló, amely Kavicsvár egykori uralkodóit mutatja be, hasonlóan a tévében kérdezgetett idős erdélyi festő bácsi képéhez, aki a magyar történelmet egyetlen óriási képen ábrázolta, hogy "ne kelljen az embereknek olyan sokat mászkálni a múzeumokban, ha meg akarják ismerni a múltat". Ezek az epizódok később megtalálják a helyüket a történetben, a szereplők nagy része visszatér a mesébe. A könyv harmada táján a történet belendül, két szálon vezet végig bennünket a szereplők hétköz- és ünnepnapjain, eljut a Főfőváros és Kavicsvár konfliktusáig, majd az összecsapásig. Hogy ki győz, sokáig kétséges, én sem mondom meg, de a műfaji megkötésekből azért nagyjából rá lehet jönni. A harc előtt a kavicsváriak mindenesetre bedobnak egy kupicával Holle mama világbajnok tökfőzelékéből, amitől kiduzzad a lelkük és nagyon bátrakká válnak. Van egy különösen megdöbbentő pontja a könyvnek, amikor Trapiti Bánatos Olivérrel együtt meglátogatja a Piroska és a farkast. Ezek ketten bejutnak a szövegbe, és kicsinálják a mesét: megmentik az ordast, akinek - lupus in fabula - nagyon tele van már a lelke a nagymama vaníliaízű húsával, és magukkal viszik Kavicsvárra. Számomra ez a fejezet jelenti a történet csúcsát, bár sok kedves epizódot említhetnék, ezt a bátor fikciózást még Lewis Carroll, egy másik író bácsi is megirigyelhetné. És hogy a mese végén mi a tanulság? Semmi konkrét. Győz, aki győz, a szeretet sokra viszi. Az olvasó megvette a kötetet, nem tudom, kinek vette, talán magának, esetleg még olvasóbb unokájának, de végül is nem járt rosszul. Igaz, a könyv megjelenésén a papírminőség és Németh György illusztrációi rontanak valamelyest: érdemes úgy egyben áttekinteni a rajzokat, ez a kalap-bajusz minimál nekem kicsit erős. És hogy minek kell a gyerekeket rábeszélni olyan szörnyeteg ételre, mint a tökfőzelék, azt sem értem. Ezzel a húzással a regény egy kicsit tanítva gyönyörködtet, de végül is ez ízlés kérdése. Tökmindegy, kinek a tökfőzelék, kinek, mondjuk, a szilvás gombóc a la carte.   2. Trapiti és a borzasztó nyúl Kiadás éve:  2004 Oldalszám: 396 A kötet Darvasi László a Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború című meseregényének folytatása, amelynek előszavában a szerző feleleveníti az első könyvet, elősegítve az új olvasóknak a történetbe való bekapcsolódást. Az új részben a Nagy Tökfőzelékháborút követő békés időszak véget ér, a gonoszok ismét Kavicsváros uralmára törnek. Titokzatos hang ijesztgeti az embereket, sugárzó nyuszi kergeti különféle kényszeres őrületekbe a kavicsvári polgárokat. A megátalkodottak győzelmük érdekében a különleges jóságtablettáktól kezdve a Borzasztó együttes őrületes popkoncertjéig minden trükköt bevetnek.   A gonoszok ellen Boleszláv főfelügyelő (a tökfőzelékéről híres Holle mama férje) nyomoz sikerrel, és Trapiti kisvárosának lakói végül visszatérhetnek megszokott életükhöz. Izgalmas meseszövés, groteszk humor jellemzi a meseregényt, amely kitűnő szórakozást ígér a tíz éven felüli gyerekolvasóknak.   Az Év Gyermekkönyve-díjjal kitüntetett Trapiti című meseregény folytatásában Darvasi László a műfaj legjobb hagyományait követve éppúgy figyelemre méltó tisztelettel és szeretettel fordul a mesék felé, mint a gyerekek és a mesét szerető felnőttek felé. Krommer Balázs   A címszereplõ egy kisfiú, akinek fogalma sincs, kicsoda és hogy került Kavicsvárra. Ellenben kiválóan tud trapitizni - vagyis mindenféle vicces szituációkban ismételgetni, hogy trapiti -, és erre megtanítja Kavicsvár, valamint a Fõfõváros népét, kiderül, hogy õ valójában a trónörökös, a gonoszok pedig megjavulnak, illetve elnyerik méltó büntetésüket. És most itt a második kötet, amelyben újra feltámadnak a bonyodalmak: Kukta Gerozán, az elõzõ történet fõgonosza megszökik börtönébõl, és kiszabadítja ükapját, Szakács királyt is. Majd elhatározzák, hogy elhintik a gonoszságot az egész vidéken. Elõször is bevetnek egy nyulat, amely Kovács Lajos, a gaz feltaláló mesterkedéseinek köszönhetõen nyúlsugárzást okoz, hovatovább a város vidám lakói szép sorban megbolondulnak. A helyzet egyre fokozódik, mígnem elérkezik a Borzasztó nevû zenekar (mely "Májas hurka, véres hurka / Jaj, de durva, jaj, de durva!"kezdetû slágerével hatalmas rajongótábort tudhat magáénak) kavicsvári koncertje, s végül a már megjavult gonoszok segédletével Kukta Gerozán (aki nem vette be a jóságbogyót) megint csak elnyeri méltó büntetését. Hohó, de még milyet! Még gondolkodom, hogy eláruljam-e. Az elsõ tíz-tizenkét fejezetben - a könyv félszáznál több rövid fejezetbõl áll - megjelenõ, sokszínûen ábrázolt kórtünetegyüttes még a fordulatosság délibábjával kecsegtet. Igaz, már ekkor felmerül a gyanú, miszerint nemcsak az olvasó nem tudja, mi fog történni a következõ oldalon, hanem az író sem. A késõbbiek csak megerõsítik ezt a felismerést. Ugyanis, mint arra a kétszázadik oldal környékén rádöbbenhetünk, az írónak egyáltalán nem jut eszébe, miképp folytatódjék a cselekmény. Ühüm bácsi továbbra is kényszeresen köt (és horgol és miegymás), Aranka továbbra is csak halkonzervet (és kaviár- és rákkonzervet) árul, Bánatos Olivért még mindig alkotói válság gyötri, s mindez szekvenciálisan ismétlõdik újra és újra. Amikor már betegre unjuk magunkat, Trapitinek és Valikának végre sikerül elraboltatnia magát a gonoszokkal, igaz, addigra Kovács Lajos pont feltalálja a jóságbogyót, és így már eleve minden jóra fordul, mielõtt még a drámai csúcspont elérkezett volna. További súlyosbító körülmény a tömegkultúra-ikonok eltorzított változatainak felbukkanása - hangemburg, Palema Nanderzon -, de az sem javítja az összhatást, hogy néhány humorosnak látszó motívumot addig cifráz a szerzõ, amíg el nem rontja saját poénját. Ilyen például a Borzasztó együttes szokatlanul bõven idézett dalszövegkincse, mely a fenti két sor után olyan hatást kelt, mintha egy fûzfaköltõ próbált volna direkt rossz verset írni. A paródia ugyanakkor mégis mûködik: szemlátomást ez az egyetlen eszköz, amellyel sikerült a társadalomkritikát csomómentesen elkeverni a regényben, mint az megfigyelhetõ a Borzasztó-hisztéria hiteles, de mégis meseszerû ábrázolásánál, de Hektor Viktor filozófiai eszmefuttatásai is remekbe sikerültek ("Összefoglalnám eme dilemma lényegiségét"). A legdurvább a végkifejlet. A Borzasztó koncertje félbeszakad, az immár jóságos Szakács király átveszi a hatalmat, majd Kukta Gerozán rögvest puccsot hajt végre. És ekkor a megvadult rajongók tömege - hiába imádkozik az olvasó, hogy ugye, nem?! - Gerozán mögé áll. Bizony. És elkezdõdik az ádáz felszabadító csata, melynek keretében a jók Minyon kapitánnyal az élükön süteményekkel dobálják a rajongókat, akik cserébe igyekeznek cumit tömni ellenfeleik szájába. Ennél azért még Csukás István is bevállalósabb: minimális kockázatot, netán feszültséget nem árt becsempészni a cselekménybe, különben az olvasónak esélye sem marad aÉ hát, a k betûs szót inkább ne mondjuk ki, szóval a megkönnyebbülésre. Amikor már szinte mindenkit legyõzött a megvadult csürhe, akkor érkezik a megváltás: felsír egy újszülött, Virág Viola és Bánatos Olivér gyermeke. Mire a rajongók fejvesztve menekülnek. Végül, hihetetlen dramaturgiai bravúr gyanánt, az utolsó elõtti fejezetben, Boleszláv felügyelõ elbeszélése révén derül fény az összes rejtélyre, ami még hátra volt. De ha már itt tartunk, miért ne lepleznénk le Gerozán büntetését: mindennap karjába kell vennie a csecsemõt, és gügyögni neki. A regény happy endje rímel az elsõ kötet alapkoncepciójára, a trapitizésre. Ezen a ponton a dolog már nem menthetõ; nemcsak azt tudjuk, mirõl van szó (all you need is trapiti), hanem azt is, miért éppen errõl van szó (csak). Vagyis a Tanulság nemcsak olyan jól láthatóan virít a könyv végén, hogy még a legbutább ábécétanuló sem képes nem észrevenni, akárhogy igyekszik, hanem tökéletesen öncélú is. Értékelendõ a jó szándék. Ott van például a szerelem motívuma: helyes, a népmesékben is van ilyen. Igaz, ezúttal kissé tömény az adagolás: Trapiti és Valika kézszorongatós gyerekrománca kutyafüle Hektor Viktor és Kelemen Aranka melodrámájához képest, akik a regény vége felé két és fél oldalon keresztül találnak egymásra ("A szép és erõs férfi olyan vörös lett, mint a tûz, amelyet oltani szokott"). Sûrûn bukkan fel egy, a gyerekirodalomban új elem, a pszichologizálás is. Kérdés, hogy a gazdag eszköztár, a nyelvi lelemény, valamint a minden korosztályt megcélzó humor élvezhetõvé teszi-e a regényt a nyolcéves vagy annál idõsebb olvasók számára. Ha már a cselekmény híján ismétlõdõ epizódok erre nem alkalmasa.