Momo lassan elveszíti valamennyi barátját (ugyanis nincs idejük beszélgetni és játszani), de még így is útjában áll az időrablóknak, akik az életére törnek. Ekker jelenik meg a színen Hora mester, kinek segítségével (ő juttatja minden embernek a számára elrendelt időt) elpusztítja a szürke urakat, és visszaadja az időt az embereknek. Nem mesebeli varázslattal pusztít, hanem zenével és színnel, mindazzal, amit egyszer saját szívében hallott és látott, megtapasztalt.   Hoffmann és Andersen is csináltak ilyet: a legköznapibb események, tárgyak, szituációk között csodás, fantasztikus erőkre leltek, amelyek azonnal konfrontálódtak a civilizáció elemeivel.   Mindhárom író megfordítja az értékrendet: a valóságos lesz torz, hamis, a vágyott "valótlan" pedig igaz. Olyan szükséglet ez, mellyel manapság csak hiánya révén találkozhatunk. Pedig "ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek" - mondta Hora mester Momónak. Így lenne rendjén. De elszaporodtak az időtakarékosok, akik azt hangoztatják: "akié az emberek ideje, azé a korlátlan hatalom."