– Micsoda dús! Micsoda zöld! Micsoda tollászkodás! Ez idő tájt – a bólogató mondás tájékán – ért az ég peremére egy vörös fáradt, aki nem volt más, mint a Nap. – Hosszú már nekem az ég. Magas már nekem az ég. Nem bírják a lábaim. Te madár, zöld madár, hordoznál-e engem? – Hordozlak én, szíves-örömest, szolgállak én, te szép vörös hasas, égen járó Nap –dobbant bele szíve a fának, megroggyant az az egy lába. Azon naptól fogva a fa minden reggel odahajolt, ahol az ég kezdődött, dús zöldjébe emelte a Napot, gömb gömb hátán – mint a fagylalt, zöld gömbön vörös gömb – fölhordta az ég tetejére, majd az ég aljánál, esténként lecsúsztatta magáról. Eközben észre sem vette, hogy leveleiből eltűnt a hersegés, ágaiból az akarós növekedés, meghasadt a fényes zöld a diókon, odalett lombjának dúsa. Mindene égett zörgéssé, kopogássá változott a nagy hordozásban. Állt féllábon a fa, lombja égett, vörösre vált,majd hullani kezdett. Állt, égre ijedt ágaival, s ágai közül, a diókkal együtt földre hullatta a Napot is. Vörös lett a fű, a bokrok, a kertek, a házak, az emberek.