Mindeddig azonban tökéletesen varázsmesei módon és varázsmeséhez illő tartalmak fejezõdtek ki a regényben. A fordulatot az hozza, hogy a kislány, miután minden akadályt legyõzött, és kívánsága teljesítésére kerülne a sor, egy véletlen folytán rájön, hogy Oz nem hatalmas varázsló, hanem hétköznapi ember, aki – akárcsak õ – a hétköznapi világból került a csodák birodalmába. Ez az első olyan mozzanat, ahol a racionalitás fölébe kerekedik a csodának, és leleplezi álságosságát. Ha így érne véget a történet, akkor egyszerű tanmese volna. A kettősség azonban folytatódik: Dorka társainak vágyát (akik hisznek a varázslat erejében) ügyes cselekkel teljesíti Oz, miközben õ maga mondja ki: ezeknek a képességeknek hőseink már birtokában vannak, ő csak szentesíti azok megszerzését. „Nem tudsz nekem eszet adni? [...] – Nem, de nincs is rá szükséged. Mindennap tanulsz valamit. [...] A tudást a tapasztalat hozza meg...” „Hát az én bátorságommal mi lesz? [...] – Csak egy kis önbizalom hiányzik belőled.” Dorka az egyetlen, aki belátja, Oz nem segíthet rajta: ráébred arra, hogy csak maga segíthet magán, nem várhat csodákat.   A mitikus eszközökkel élő mesében a racionális megoldás győz, méghozzá mitikus eszközökkel. A három társ elnyeri, amit akar: három, a felnőtté váláshoz elengedhetetlen tulajdonságot – de nem szűnnek meg mesehősök lenni. Hisznek a csodában, és kívánságuk teljesül is, sőt a sikeres beilleszkedést jelképező királyságot is elnyerik. Dorka viszont segítségükkel a modern társadalomban egyedül szükséges hitet kapja meg: a saját erejébe vetett hitet. Ugyanakkor megtanulja a racionális társadalom csodától elhatárolódó, reflexív viselkedését. Ami a mese elején még csak szimbolikus, kivetített kettősségként volt jelen, az a végére tudássá válik. (Fischer Eszter)