OSZOLI MÁRTI Nyilván többen egyetértenek azzal az állítással, hogy sok újra kiadott klasszikus gyerekkönyv még ma is megállja a helyét a gyerekolvasók könyvespolcán, a kortárs gyerekirodalom legjobbjai között. Nem vesztettek aktualitásukból, nyelvezetük sem tűnik avittnak. Gondoljunk csak Kästner Emil és a detektívekjére (1928) vagy Lindgren Harisnyás Pippijére (1945). Amikor a Cicero Kiadó által újra kiadott Mogyoró című könyvet a kezembe vettem, mégis ellenérzésekkel olvastam a könyv hátsó borítóján lévő ajánlást. “Lassan már nagymama korba lépnek azok az olvasók, akik annak idején szívből szerették Mogyorót, a kockás kabátos, kék sapkás, kékszemű, mosolygós kislányt. Szalay Lenke méltán népszerű regényét most, kis híján egy fél évszázaddal az első kiadás megjelenése után változatlan formában, Réber László felejthetetlen rajzaival vehetik kézbe a mai gyerekek, s remélhetőleg ugyanolyan élvezettel fogják nyomon követni Mogyoró mulatságos kalandjait, ahogy annak idején szüleik, nagyszüleik tették.” Ezt olvasva azon kezdtem tűnődni, hogy kinek is szólhat ma ez a mű? Vajon egy ilyen ajánlás után beteszi-e a gyerek olvasó a kosarába a könyvet? Vagy a nagymamakorban lévő olvasó veszi meg esetleg az unokájának, mondván, hogy neki tetszett, biztos a gyereknek is fog? S egyáltalán, milyen korú gyerekeknek szól ez a könyv? Az ajánlás alapján: kislányoknak. (A korábbi kiadás a Pöttyös könyvek sorozatban jelent meg.) Viszont a mai lányok, akik már tudnak olvasni, előbb veszik le a könyvesbolt polcáról a Cicero Kiadó Tök jó könyvek-köteteit, mint egy így reklámozott könyvet. A kisebbek pedig – akiknek e sorozat készült (l. Klasszikusok gyerekeknek) – méltán riadhatnak vissza a 208 oldalas terjedelemtől. A könyv főszereplője Mogyoró, aki nyolcéves, másodikos kislány. Bájos, csacsogó, gyermekien őszinte, és a humor sem áll távol tőle. A másik fontos szereplő a Néni, akivel Mogyoró már a könyv elején megismerkedik. A Néni, aki talán az írónő, amellett, hogy élvezi a kislány üdítő jelenlétét, nem mond le Mogyoró stílusának fejlesztéséről sem. A Néni meséli el az eseményeket, amelyek Mogyoróval történnek (érdekes, hogy a Néni keresztnevét a könyv végéig nem tudjuk meg). Végigkísérhetjük Mogyoró életét a családjában, osztályával, osztálykiránduláson, április elsején, gyereknapon stb. Két szép mesét is olvashatunk a XI., illetve XII. fejezetben, amelyet Mogyoró mesél a Néninek. A könyv a balatoni nyaralásból küldött levéllel ér véget, amelyet Madár Katalin (Mogyoró) mármint harmadik osztályos tanuló ír alá. Olvasás közben azon gondolkoztam: vajon fél évszázaddal a megjelenés után ugyanolyan élvezettel olvassák-e a mai gyerekek a történetet. Az események akár maiak is lehetnének, hiszen manapság is van gyereknap, április elsejei tréfa, testvérháború, osztálykirándulás. A gyerekek alapjában véve gyerekek maradtak. A stílus azonban sokat változott. A könyv nyelvezete például szokatlan lehet a mai olvasóknak. Először is olyan szavakat kell tisztázni, mint közért, ószeres, tantusz, s hogy mit jelentett régen a szülők részéről az a fenyegetés, hogy “javítóintézetbe visznek”. A Néniről, aki folyton kijavítja a kislány beszédét, eszünkbe juthat Higgins professzor, aki Pygmalyont (vagy Elizát) tanítgatja a jó modorra. “Idefigyelj, te kis Mogyoró! Arra kérlek, ne mondd mindég azt, hogy ühüm! Az olyan csúnya szokás!” vagy egy másik helyen: “most hazamegyek, és krumplit pucolok anyukámnak… – Talán hámozol, Mogyoró? Vagy ahogy a réztükör előtt állva megszólal a kislány: “azért nagyon szép… csak csillogóbbra kellene pucolni” – Ejnye Mogyoró, hát nem megállapodtunk a múltkor, hogy nem mondod többé, hogy pucolni?” – javítja ki ismét a Néni. De Mogyoró nemhiába cserfes kislány, kacagva mondja: “Hát akkor úgy mondjam, hogy fényesre kell hámozni?” A szoktál-e olvasni kérdésre is imigyen fele Mogyoró: “De mennyire szokok!” S amikor a Néni ezt is kijavítja, hogy helyesen: szoktam olvasni, a kislány felháborodottan válaszolja: “de hiszen én szokok is olvasni – nemcsak szoktam!” Az efféle didaktikusság az egész műre jellemző. Ez a mai olvasónak akár már zavaró is lehet. Az akkori diákszlengen (hanta, krumpli az órád, atomi) is csak mosolyogunk már. Ráadásul a stílus néhol dagályos is: “Egy napon, nem is olyan régen, amikor alkonyból estébe suhant már az idő, s az égbolt sötétjéből fényes csillagok, meg a hold sárgás vigyorgó képe bámult be az ablakon…” Érdekes az a szituáció is – s manapság szinte elképzelhetetlen -, hogy egy nyolcéves kislány az utcán egy ismeretlen néni mellé szegődve barátságot köt. A gyermeki közlésvágy nem változott ma sem, azt gondolom azonban, a szülők inkább arra nevelik gyermekeiket, hogy idegenekkel ne álljanak szóba. Nemcsak a stílus, a világ is nagyot változott. Szalay Lenke könyvét olvasva el kell telnie pár fejezetnek, mire megszokjuk stílusát, s már élvezni is tudjuk a történeteket. Mert bevallhatjuk, hogy az olvasás során valóban megszeretjük Mogyorót, a kedves, derűs, humoros kislányt. Néha még Porter méltán híres “hősnője”, Pollyannája is eszünkbe jut róla (Porter: Az élet játéka). Ha már a nagymama korú olvasókat emlegettük az elején, lehet, hogy jobb, ha Mogyoró kalandjait a nagyi (vagy a szülő) olvassa fel az unokának (gyermeknek). Egyrészt ez jó alkalom lehet a generációk közötti kapcsolattartásra, másrészt az ő szájából hallva e történeteket, azok a visszaemlékezés hitelességével szólhatnak.