Kovács Hanga
Egy különleges naplóregényről
Kamaszkritika
Irtózatosan kedvelem az egyedi, kissé elvont, művészlelkeket. A fantasztikus személyiségek mindig is inspiráló hatással voltak rám. Ezen kívül pedig érdekesebb, izgalmasabb karaktereket, történeteket nyerhetünk a segítségükkel. A Lídia, 16 egy ilyen, kissé különc lányról szól, aki naplóformában írja le a mindennapjait.
Ahogyan a könyvre néztem, kicsit belekukkantottam az oldalaiba, rögtön rájöttem, hogy ez egy nagyon más regény lesz, mint amihez én szokva vagyok. Minden egyes centijéből árad az egyediség. Őszintén szólva, ettől kicsit megijedtem. Nem voltam biztos abban, hogy egy hullámhosszra tudok majd kerülni a művel, de végül sikerült.
Egyszerűen rosszul vagyok a megszokott, ugyanolyan dolgoktól. A ruháktól kezdve a könyveken át a személyiségekig. Kiráz tőlük a hideg. Ezért is volt kimondottan kellemes felüdülés számomra, hogy a könyv formája és tartalma is igazán különleges volt. Több ilyenre lenne szükségünk az irodalomban.
Tele volt tűzdelve képekkel, amikkel eleinte nem tudtam mit kezdeni, de végére nagyon megszerettem. Sokat dobtak a mű hangulatán és játékosságán. Ezenkívül a leírások, napló bejegyzések is enyhén kuszák, összevisszák voltak. Talán ez egyeseknek nem tetszett, de szerintem kimondottan jó volt, hiszen nagyon passzolt az elbeszélőnk személyiségéhez. A párbeszédek hiánya nem akasztott ki, sőt megmosolyogtatott, hogy így oldották meg:
Lídia: sablabla
Xy: Sablabla
A könyv tartalmilag sem követte a szokásos sablonokat és kliséket. Felemelő érzés volt, hogy végre nem tudtam, mi fog következni, és kitől mit várhatok. Nem írhatom, hogy letehetetlen, eszméletlenül izgalmas regényről van szó, mert ez nem igaz, de a történet aranyos, szokatlan, de mégis hétköznapi sztori volt, és nekem semmi kifogásom nem volt ellene. Sokkal hihetőbb volt, mint más naplóregények, amiért jár neki a plusz pont.
A mű nagy erőssége a karakterek voltak. Egyiküket sem az a szokásos, kimondottan sablonos szereplőként ismerhettük meg. Néha már mulatságos is volt, hogy mennyire mások. Ezt főképpen Lídiánál, a főszereplőnél vehettük részre, de egyébként Vendel, Sára és Ottó sem volt szokványos karakter. Nagyon szerettem, hogy sosem tudtam, mit fognak mondani, tenni, mi lesz a jövőjük.
A könyvben szerepel egy enyhén romantikus vonal is. Számomra kissé kusza és össze-vissza volt, egy pillanatra sem tudtam kiigazodni főhősnőnk érzelmein, de ez cseppet sem tette rosszabbá, kevésbé érdekessé a művet. Bár – talán pont ezért – nem is tudtam annyira szurkolni senkinek, nem szerettem meg senkit sem.
A regény nagyon rövidke, plusz még rengeteg képpel ki is van egészítve, így tényleg nem egy Gyűrűkurahosszúságú, szóval igazán hamar végezni lehet vele. De pontosan, amiért a könyv csak egy könnyed, humoros, fiataloknak szóló mű volt, egyáltalán nem baj, hogy nem állt több száz oldalból. Nem egy világmegváló regényről beszélünk, nem várhatjuk el tőle, hogy őrületes nagy igazságokat mondjon ki, de amit hoznia kell, azt tényleg megkapjuk.
Poénokban bővelkedik, bár szerintem én sokszor olyankor is nevettem, amikor az egyáltalán nem viccnek volt szánva. Bocsi... A karakterek érdekesek és különlegesek. A könyv, mint napló tökéletesen megállja a helyét. Életszerű volt, sokkal inkább hihető, mint millió más, 16 éves lányról szóló történet. A cselekménye pedig pont annyira pörgött, amennyire kellett. Vagyis, nem nagyon. De a hétköznapok tényleg így mennek, nem sok minden történik, ami pedig mégis, nem olyan nagy szám.
Ettől még élvezhető, izgalmas és szerethető könyvecske. Egy könnyed délutáni olvasmány. Szerintem a fiataloknak tetszeni fog, főleg ha van egy enyhén elvont oldaluk is.
Egyszer az életben mindenki ír naplót, így van ezzel a tizenhat éves Lídia is, aki Gévai Csilla legújabb könyvében teszi közzé legféltettebb titkait. Nevetések, sírások, a létezés értelmén való elmélkedések, szerelmek, barátok.
Olvassuk bele a regénybe, aztán vagy keressük elő a saját régi naplótokat, vagy kezdjetek írni egy újat!
November 8. szerda
Mintha ismét szeptember lenne
Bárcsak a leckémet írnám ilyen szorgosan, mint mostanában a naplómat! De megint olyan dolgok történtek velem, vagyis velünk, amit nem lehet nem leírni. Ígéretemhez híven tegnap bakancsot vettem, félig hülyeségből, de félig elővigyázatosságból is, mert annyira már ismerem Sárát, ha ő beindul, ott kő kövön nem marad! Első órán, kémián egy látszólag nyugodt sportmenedzsernő ecsetelte nekem suttogva, hogy mi fog történni velünk suli után.
Sára (gondolkozik): Azt lehetne, hogy ott maradsz velem sötétedésig? Mert átgondoltam, és az ablakon csak akkor lehet belátni rendesen. Persze csak ha nincs sötétítőfüggöny. Ha nincsenek a házukat rettenetes ugatással őrző kutyák. Ha nincsenek bokorból kikandikáló, lábszárakat nézegető szomszédok.
Én (kezében kémcső, füstölgő, ismeretlen összetételű anyaggal): Nyugi. Utcán, hülye szerkóban ácsorogni nem bűncselekmény. Azt hiszem.
Sára: Hoztam fényképezőgépet. Hátha.
Én: Szuper! Majd vakuzunk is, hogy ne legyünk annyira feltűnőek! (összevihognak, majd felrobbannak. Mindenki el.)
Azt hiszem, életemben nem röhögtem annyit, mint ezen a délutánon. Olyan röhögőgörcseim voltak, melyek már komoly hasi fájdalmakkal jártak. Hölgyeim és Uraim, bejelenthetem mindannyiuknak: megtaláltuk dr. Benkó Tamás, s fia, Benkó Ottó szép, nagy családi házát a Fenyves Elit Lakópark rendkívüli kiterjedésű, de építészetileg halálosan unalmas labirintusában. Persze én már odavizionáltam Sárát is két kis Ottókával (ikrek) és egy kis Sárival (nem iker), amint meglátogatom őket, mert most fejeztem be New Yorkban egy képregény-szériát, és az anyukám főztjére vágyva hazarepültem kicsinyt. Hoztam a gyerekeknek marionettbábukat: Popeye-t és feleségét, Olivát, mert New Yorkban ezt is lehet kapni!
De mi is történt valójában?
Suli után elvergődtünk BKV-buszok hadával az Elit lakóparkhoz. Megkértem Gulácsyt, hogy most ne jöjjön velünk, mert ez csajos buli lesz! Különben Sárát soha életemben nem láttam még ennyire feldúltnak. Egész odaúton azt kérdezgette, hogy jól néz-e ki, és hol idétlenül röhögött, hol idegesen markolászta a karomat. Én pedig hülye poénokat sütögettem el arról, hogy milyen fejet vág majd Ottó, ha épp kibiceg a szeméttel, és összefutunk vele. Sára szerint szemét vagyok (persze, épp engem dob ki), és hogy jó, akkor ne segítsek! Nagy körülményesen, de odataláltunk Ottóékhoz. Gazdagok. Olyan pazar a környék és olyan elegánsak a házak! Az egész olyan. A sövényeken szerintem robotrigók dalolnak pont kellő hangerővel, illedelmesen. Nem az én világom, nem az én szerelmem, de Sáráért mindent. Ottóék háza mellett volt egy nagy füves rész, ahol két fehér ló is bóklászott. Biztos az egyik intézte el Ottót. Őt el is elneveztük Gyilkosnak, a másikat pedig Zsarnoknak.
Jó volt Sárával kint lógni a szabadban. Láttuk, ahogyan megy le a nap. Volt egy olyan dőlésszöge a tegnap délutáni napsugaraknak, ami mindent narancssárgává színezett. Azt képzeltem, hogy valahol a lovaknál ott áll Gulácsy és minket les. Lesi a hajunkba csimpaszkodó narancssárga napsugarakat. Persze nem sok bokrot találtunk a terepen. Egy kifogástalan formára nyírt buxus végül megkegyelmezett nekünk. Mögötte alakítottuk ki az alkalmi megfigyelő bázisunkat. Előkerült táskánkból két látcső, két szendvics, kesztyűk, és persze lenémítottuk a mobilunkat, nehogy lebuktasson egy arrogáns csengés. Olyan izgalmasan nem történt semmi! Több órán keresztül néztünk hat rezzenéstelen, elfüggönyözött ablakot és két legelésző kancát. Közben röhögcséltünk, ettünk, bámultuk távcsővel a lovakat és kibeszéltük az osztálytársainkat.

Mikor a Nap lebukott, hirtelen baromi hideg lett. Aztán pontosan 18 óra 17 perckor megállt Ottó háza előtt egy fedetlen – értsd nyitott tetejű – fekete sport Merci, benne elöl egy kövér hölgy ült, akinek az utazástól kissé furcsán állt a haja, és egy őszülő, nyakkendős férfi vezetett. Hátul pedig egy ismerős arc: Ottó. Bennünk szó fennakadt, lehelet megszegett. Sára halk sikolyokat hallatott, meg ilyeneket mondott: Ő az! Ez Ottó! Egész jól éreztem magam ebben a „Csak őrizzük meg a hidegvérünket” szerepben. Most én voltam Sára józan esze kábé tizenkét és fél percig, amíg az Ottó-jelenés tartott. Merthogy Ottó nem ment be rögtön a szüleivel a házba. Csórikám gipszcsizmája óriásinak tűnt a testéhez képest. Elkezdett bicegni a lovak felé. A lovak, amint meglátták Ottót, nyargaltak hozzá. Amikor odaértek a gipszcsizmáshoz, orrukkal beletúrtak a hajába, Ottó pedig átölelte először az egyiknek, majd a másiknak a nyakát. Ekkor kicsit elszégyelltem magam, hogy mi meg épp csúnyán meglessük őt. Mert olyan intim volt ez a jelenet a lovakkal. Nem hallottuk, de láttuk, hogy gügyörészik nekik és puszilgatja őket. Álldogált még egy kicsit velük, aztán lassan bebicegett a házba. Nálam azon nyomban pálfordulás állt be Ottót illetően. Olyan cuki ez az Ottó, de tényleg! Cukorottó. Hiszen ez a fiú aranyos! Ki nem néztem volna belőle ezt a gyengédséget! A suliban csak annyit lehetett látni belőle, hogy irgalmatlanul egyenes gerince egy felszegett fejet tart, rajta plafonig fennhordott orral.
|