A két kislány izgalma csak fokozódik, amikor a falu legidősebb lakója elmeséli nekik, hogy volt idő, amikor titokzatos dolgok történtek a Teréz néni kertjében álló hatalmas tölgyfa körül. Éjszakánként fények gyúltak alatta, és az emberek tündéreket (vagy boszorkányokat?) láttak táncolni körülötte, sőt egy napon a kertész arannyal átszőtt sálat is talált a titokzatos lábnyomok között.   A falu tudós asszonya száz éve úgy magyarázta meg ezt a jelenséget az embereknek, hogy a múltat láthatatlan vastag fal választja el a jelentől, de olykor megtörténik, hogy a fal elvékonyodik, s ilyenkor láthatóvá lesznek azok, akik valamikor a fal innenső oldalán éltek. Ez az azóta is szájról szájra járó magyarázat annyira felcsigázza a két kislány fantáziáját, hogy már a második éjjel mindketten ugyanazt álmodják: egy gyönyörű tündérlánnyal találkoznak, aki kétszáz éve keresi elvesztett gyűrűjét a kertben. A tündérlány elmondja nekik, hogy az emlékezés gyűrűje nélkül nem tud hazatalálni, nem tudja, hol a helye, és addig fog bolyongani a fa körül, amíg a gyűrű meg nem lesz. No, csak ez az álom hiányzik a két meglehetősen élénk fantáziájú és csodákra éhes kislánynak, képzeletük máris valóságot teremt az álomból, és elhatározzák, hogy megkeresik a gyűrűt. "Szerintem minden attól függ, hogy milyen az az ember, jó-e vagy rossz. Ha jó, akkor teljesen mindegy, gazdag vagy szegény." "Nem tudhatja azt előre sose az ember, nem lesz-e jó később, ami most rossznak látszik."