„Ma van a napja, hogy Jézus kiszabadult a barlangból. Houdini is biztos tőle vette az ötletet.” (Adrian Mole a Húsvétról)   Pár hónapja Leicesterben, az Ön és Mole-ék városában jártam. Mit gondol, a könyvei ismertebbé tették ezt a kelet-közép-angliai várost? Igen, talán. Egyszer a húgom egy Las Vegas-i bárban járt, és kiszúrták a brit akcentusát. Kérdezték, hová valósi. Hát Leicesterbe. A csapos mondta, hogy épp egy könyvet olvas, ami ott játszódik. Mire a húgom: azt tutira a tesóm írta. Többet tudtunk meg Öntől a ’80-90-es évek angliai mindennapjairól, kultúrájáról, mint bárhonnan. Birmingham vagy Leicester nem tűnt jellegtelen, ingerszegény helynek Kelet-Közép-Angliában (East Midlands), bár Ön mindig lehangoló képet fest róla. Tényleg egy elátkozott és nyomasztó hely? Amikor kisgyerek voltam, Leicester nagyon prosperáló hely volt. Tudja, hogy a második leggazdagabb város volt Európában Lyon után? Csizmák és cipők, zoknik és harisnyák, mi láttuk el a világot alsóneművel. Gazdag emberek népesítették be a várost, gyönyörű hidak és házak épültek. A nagy könyvtárak minden nap este fél kilencig voltak nyitva, vasárnap kivételével. Manapság a ketrecnyi könyvtárak alig néhány órát vannak nyitva párszor egy héten. Egykor 36 mozi volt a városban, el tudja képzelni?! Ma már egy multiplex a plázában. A ’60-as években a minőségi kisiparra nem volt már szükség, a vasút is bezárt. Rengeteg menekült és bevándorló érkezett, a város hanyatlott, elszegényedett. Szomorú. A direkt hülyén hangzó, kitalált kisvárosok mellett számos hely, utca valóban létezik.  Lehet, hogy már pár utcát máshogy hívnak, mint régen, de a lényeg: semmi sem történik. Sokkal több minden valódi a könyveimben, mint fiktív. Például az az átalakított disznóól, amiben Adrian 39 évesen a családjával lakik. Tele a külváros ilyenekkel. De a nevekkel mindig óvatos voltam: csak akkor adok beszédes neveket a helyeknek (pl. Bouncofalva) vagy szereplőknek, ha nagyon finoman céloznak a milyenségére, jellemére. Főleg madár- és állatnevekkel ruházom fel őket. Vegyük csak Adrian családját! (Mole = Vakond) Egy pillanat, lehalkítom a tévét... Sajnos nem megy, nem találom a távirányítót. Sokat tévézik? Csak a hírek érdekelnek. Ma épp meghalt egy régi balos politikus, és a képmutató reakciókat hallgatom, hogy mennyire jó volt vele együtt dolgozni és mennyire csodálták. Ez mindig inspiratív és nevetséges. Gyakran nevet a társadalom dolgain? Kívülállónak tartja magát vagy átlagembernek? Abszolút kívülálló vagyok, büszkén vállalom. Csömöröm van egy csomó mindentől, főleg a világméretű korrupciótól. Az emberek nem bíznak a hivatalokban, még a rendőrségben sem, ami a britek büszkesége volt egykoron. Magam is kiábrándultam az intézményrendszerből. Egy új osztály van kialakulóban a szegényekből, valahol az alsó alatt. Ön is szentel a konzervatív John Majornek, aki 1990-1997 között brit miniszterelnök volt, egy gúnyos naplóbejegyzést a 23 és ¾ éves Adrian Mole küzdelmeiben. Azt hogy fogadta, hogy a Mole-naplók stílusában kijött egy könyv Majorről (A 47 és ¾ éves John Major titkos naplója), amelyben naiv, unalmas és gyengekezű vezetőnek állították be? Nem is lehetett volna viccesebb. A Private Eye főszerkesztője, Ian Hislop írta, és bár ismertem, mégsem egyeztetett velem előtte, nem kért engedélyt. De nem baj, tipikus Private Eye-módszer (Ez a kéthetenként megjelenő lap nagyon népszerű az Egyesült Királyságban, és rendszeresen adnak ki politikusokról szatírákat - SB). Egyébként akkor tudtam meg, hogy nézhet ki Mole középkorúan, amikor megláttam Majort. Készült több tévésorozat, pl. a 13 ¾ éves Adrian Mole (a cikk szerzőjének nővére adja Pandora magyar hangját - SB), illetve a Capuccino Years a felnőtt Mole-ról, musical és egy számítógépes játék is Adrian Mole-ból. Ezekhez mit szólt?  Ez mindig nehéz kérdés. Nem mindegyik lett sikeres. Kétségeim mindig is voltak. Az első tévésorozatnak a kezdeti évadát például én írtam. Aztán azt mondtam, soha többé. Borzalmas élmény volt. Azt tudta, hogy az alapsorozat rendezője magyar volt? Peter Sasdy. A musical egyszerre volt briliáns és egy kalap szar, de ez mindig a közönségtől függött. Az ő felelősségük, hogy jól vagy bénán alakul a színházi este. (nevet) Tudja, a színészeken is sok múlik: ha egy komédiában a színész kétségbeesetten igyekszik vicces lenni, leginkább rettenetes alakításra számíthatunk. A Mole-ok maguktól viccesek, nem kell őket túljátszani. A Mole-könyvek sok esetben rímelnek az Ön életére. Ott az elhagyott nő, Sharon Bott a rengeteg gyerekével, Adrian testvérének abortusza, a cukorbeteg Queenie, a kerekesszékbe kényszerülő apa, a megvakuló Nigel, a sok beteljesületlen szerelem, válások. Mintha az Ön életének egyes epizódjait, fordulópontjait olvasnánk groteszk formában. Sokszor Adrian meg is jegyzi, hogy egy Sue Townsend nevű nő bitorolja a naplóit. Minden esetben alteregóként tekintsünk Önre vagy leválik Adrian figurájáról? Adriannel szoros a kapcsolatunk. Ez leginkább a betegségekben jelentkezik. Amikor a prosztatadaganata miatt kórházba kell járnia, a saját, hosszadalmas kezeléseim történetét írtam meg. Ő is, én is hipochonderek vagyunk, félünk a haláltól. Tudja, én egy tipikus állatorvosi ló vagyok. (Townsend ifjúkorában a sanyarú körülmények közt élők népbetegségétől, a tuberkulózistól szenvedett, harmincas éveiben szívrohamot kapott, negyvenévesen cukorbeteg lett, majd emiatt szinte teljesen megvakult. Később dialízisre járt, és Sean fiától kapott vesével élt. Utolsó éveit tolószékhez kötve töltötte reumás ízületi gyulladása miatt. - SB)    Sosem tudjuk meg, mi lesz Adrian Mole-lal öregkorában „Adrian Mole-ék formálták az irodalmi életemet ifjúkoromban. Addig semmit nem olvastam, amíg a kezembe nem vettem a titkos naplókat. És azóta sem olyan jót. Nagy, nagy veszteség” – írta a The Guardian irodalmi szerkesztője búcsúztatójában. Kaphat író ennél többet posztumusz? Sue Townsend halálával Adrian Mole kortalanná vált, pontosabban megállt a növekedésben. Sosem tudjuk meg, mi lesz vele 50-60-70 évesen. A sanyarú életű, de íróikont leginkább intelligens és szarkasztikus humoráért, mély emberábrázolásáért és ironikus korfestéséért magasztalták a megemlékezésekben. „Köszönet Adrian Mole-ért!” – ez volt a visszatérő elem a brit sajtóban (Barnes and Noble, Independent, Telegraph), mintha egy nemzeti hőst vonultattak volna vissza. De a többi könyvéért is méltatták, amelyek közös vonása, hogy az átlagember életének kulisszatitkaiba enged bepillantást (pl. a The Queen and I a királyi családot helyezi városi környezetbe egy forradalom után). Egy napilap felkérésére megírta Adrian Mole szemével a legutóbbi királyi esküvőt is. Az egyetlen magyarul kiadott könyve a Mole-naplókon kívül a Coventry újjászületik. Pár éve a Telegraphnak azt nyilatkozta, hogy Adriannel régóta találkozott már, éli a maga életét, és olyan dolgokat csinál, amiről fogalma sincs. Sőt viccesen ki is kacsint egy helyen, hogy Adrian is sikeres író lehetne, mint Ön, ha felismerné erősségeit. Miért utalgat rendszeresen magára a naplókban? Hogy egyértelművé tegyem, hogy Adrian én vagyok, csak a nemünk más. Ez ilyen „kint is vagyok, bent is vagyok” játék. A legelső könyvnél kértem a kiadómat, hogy ne tüntesse fel a nevemet a borítón. Mire ő: Ez a könyv vicces és megható. Neked büszkének kéne lenned erre. Mire én: De az olvasók velem azonosítják majd Adriant, milyen imidzsem lesz ezek után? Mire ő: Garantálom, hogy van annyira szórakoztató, hogy az olvasók el tudnak vonatkoztatni az író személyétől. Na, most döntse el, kinek lett igaza. Mint egy szerepjátékos, belebújik egy tinisrác bőrébe, vágyálmokról, testi és lelki érésről ír. A gyerekei mennyiben jelentettek mintát, segítették-e elkalauzolni a kamaszok világába? Szégyenlősek voltak, cikinek, nevetségesnek tartották ezeket a dolgokat, de mivel együtt éltünk, az életük nyitott könyv volt. Csak nem tudtam, hogyan dolgozzam fel. Amikor épp halálra dolgoztam magam három műszakban, Sean fiam egy vasárnap megkérdezte, hogy mi miért nem megyünk állatkertbe, mint más, normális család? És ez elindított bennem valamit. Tudja ez az egyetlen mondat, amit valaha beépítettem a könyveimbe a saját családomtól. Amikor megjelent 1982-ben az első napló, ami nagy siker volt, mennyiben változott meg az élete? Nehezebb volt kihallgatnom az embereket az utcán az ismertségem miatt. Gyanús voltam. Nem jegyzetekből dolgozom, hanem élőszóból. Kíváncsi alkat vagyok, soha nem unom meg az embereket: mi érdekli őket, mit néznek, mit csinálnak, miről beszélnek. Nekem már csak a beszéd és a rádió maradt, nem látok, olvasni nem tudok, ez szívszorító. Így hallgatózom.   A MOLE-SAGA 1982. január 1-jén a BBC4-en leadott rádiójáték hatalmas sikert aratott. Októberben kijött az első napló, ami bestseller lett. Onnantól bizonyos életszakaszonként folytatódik a pattanásos, kontrollmániás, introvertált, rigolyás, mizantróp Adrian és komplexusos családjának története. Egy olyan diszfunkcionális családé, amely a „thatcherizmus áldozata”, és amelyik egy külvárosi zsákutcában álló ikerházrészben tengődik. Ahol még a kutyáknak sincs neve, és a válás, szeretőcserélgetés és a munkanélküliség mindennapos. Korjegyzetként is érvényes olvasmány, de akár gyerek-szülő könyvként is olvasható. Adrian, aki kamaszként a farkát méregeti és a Csecse a Becse magazinra élvez, magát egyre inkább kiemelkedő entellektüelnek tartja, bár még az írók nemeit is rendre összekeveri, és pocsék irodalmi vénával rendelkezik. Ő a wishful thinking nagymestere: tehetségtelen, de mer nagyot álmodni. Szerencsétlenségéért maga felelős, de ezt sosem látja be. Önértékelése ingadozó, élete abszurdumok és túlzások sorozata, ami mégis teljesen hihető a szánalmas karakteréből kifolyólag. Dolgozik gőteszámlálóként, könyvtárosként, képesítés nélküli séfként, gyereke lesz egy nigériai szépségtől, egy kipucolt disznóólban kényszerül lakni. 39 évesen már három gyermek apja. Pitiáner dolgokkal próbálja felhívni magára a figyelmet, rendszeresen ír leveleket a brit miniszterelnöknek vagy a királyi családnak. A remek magyar fordításokat a néhai Békés Pálnak, és Kövesdi Miklós Gábornak köszönhejtük. Ön is adott fel vagy kapott hasonló nagyképű, pofátlan vagy zaklató leveleket, amiket Adrian küldött celebeknek vagy épp a BBC-nek, hogy közöljék már le a műveit? Az egész naplódolog úgy indult, hogy amikor még egy helyi színháznak írtam darabokat, egy színészbarátom, Nigel Bennett megkérdezte, nincs-e valamim egy 13 éves fiúról, amiből hangjátékot lehetne csinálni. Amolyan Tom Sawyer-es. Akkor már évek óta írtam Adrianről az asztalfióknak, kezdetben még Nigelnek hívtam – később Adrian meleg barátja vitte tovább ezt a nevet. Feltúrtam a dobozaimat, és megtaláltam pár oldalt. Nigel elküldte a BBC-nek, egyenesen John Tydemannak, a drámarészleg vezetőjének. Ő valóban létező személy! (Tydeman, a türelmes, elegánsan kioktató BBC-szerkesztő legendás levelezőpartnere lett később Adriannek a naplókban – SB) Hat hétig porosodott az asztalán, mikor Nigel rászólt, hogy olvassa már el, mert vicces. Imádta. Próbált otthon telefonon felhívni, de nem volt, mert szegény háromgyerekes anya voltam. Még a londoni jegyet is ő vette meg nekem. Johnnal később nagyon jó barátok lettünk, Mole-stílusban leveleztünk. Nem haragudott, hogy beleírtam. Már ő is baromi öreg. Gyakran kegyetlenül bánik a szereplőkkel. Megöli őket idővel (például az örökéletűnek hitt nyugdíjast, Bert Baxtert), és akik életben maradnak, azoknak oly kevés boldog, intim pillanatot enged. És azok is inkább nevetségesek, mintsem meghittek. Adrian egyszer azt írja: „Úgy határoztam, hogy abbahagyom a naplóírást. Minek ennyi  nyomorúságot rögzíteni? Mi értelme?” Szóval, miért ilyen kíméletlen? És miért nevetünk a kíméletlenségen? Mert ilyen az élet, ilyen Adrian sorsa. Egyébként az őt játszó fiatalember, (Gian Sammarco) sorsa is nagyon hasonlón alakult. Olvasott már bele fiatalok naplójába? Sokkoló. Mintha minden tini pszichopata lenne. Azért is lehettek a naplók világon mindenütt sikeresek, mert igazak, őszinték és humorosak. Egyetlen épelméjű felnőttet sem ismerek. Mind őrült. Az egyik a Közel-Keleten háborúzik, a másik műanyag esőkabátban járatja a pudliját. Vagy a Sunt olvassák, mert azt hiszik, hogy újság. Ön is írt naplót tinédzserként? Igen. De a szüleim megtalálták és megbüntettek érte. Miért? Mert kritizáltam őket. Akkor az nem is egy vérbeli titkos napló volt? Eredetileg az volt, de mivel egy nevetséges rejtekhelyen tartottam – az íróasztalomon, pár bugyi alatt –, mindenki láthatta. Elvették, és nem engedték, hogy újra naplót írjak. A napló mindig is adekvát forma volt. De emellett előszeretettel használ más műfajt is: leírás, riport, seregszemle, levél, önreflexív előszó. Miért tér el időnként? Mert belefér. A napló egyes szám első személyű vallomás, és az sok mindent elbír. A gyerekeim naplói is tele vannak versekkel, kis rajzokkal, obszcén cuccokkal. Az első két kötetet még színes rajzokkal is illusztrálták, nagyon szeretnivaló kiadások. A legtöbb Mole-napló egyszer csak elindul egy dátumnál, és elvágólag véget ér egy másiknál.  Ez a fiktív naplók sajátossága. Azért néha érezni valami konklúziót a végén, még ha hirtelen is fejezem be. Norman Schwarzkopf tábornok szerepelt a tévében; fel nem foghatom, miért öltözött katonai tereptarkába. Ugyanis: a) a sivatagban nincs fa  b) a sajtószobában sincs fa   c) ő még sokkal fontosabb ember, semhogy ellenség közelébe engedjék; öltözhet akár papagájtarka bohócnak is, akkor se fognak rálőni. Miért fejez be egy könyvet? Elunja vagy nem érdekeli már annyira? Nincs több mondanivalóm, nem akarok kiszámítható vagy bombasztikus lenni, csak mert vége van egy könyvnek. Túllépek rajta. De amint érdekelni kezd újra, felveszem a fonalat. Hétfőn (március 10-én – SB) is diktáltam a fiamnak az új részt a Mole-naplókból. Még félkész, de idén megjelenik. Ez jó hír, mert számos rajongója van Magyarországon is, sokan a könyvein, Adriannel együtt nőttünk fel, és várjuk, hogy mit csinál negyven pluszosan. Mi lesz a címe? Még nem tudom. A munkacíme Pandora’s box (Pandóra szelencéje). Nagyon régen Bert Baxter – az a kiállhatatlan céklaevő nyugdíjas, amilyen én is lettem – odaadta az emlékdobozát tele fotókkal és feljegyzésekkel Pandorának (Adrian egykori iskolatársa, akibe reménytelenül szerelmes – SB), hogy gondozza ő innentől az emlékeket, ha már őt magát nem gondozzák, Adriannek pedig odaadta kulcsot hozzá. Amit különösen kedvelek, az a Pandóra-mítosz, hogy ha minden baj ránk szakad, akkor is megmarad a remény abban a kis dobozban, amit egyszer csak ki kell nyitni. Tehát Pandora nemcsak egy jól csengő név volt, hanem a kezdetektől tudtam, hogy egyszer szeretnék eljátszani a mítoszban rejlő dolgokkal. Mennyivel nehezebb diktálva könyvet írni diktálva mint gépelve? Máshogy asszociál? Ha nem lennék vak, írnék. Ha nem lenne a stroke miatt a kezem béna, írnék. A kettő együtt már kihívások elé állít. Ha jó napom van, könnyen megy a diktálás. Ha rossz, akkor a központozás, mondatalkotás, kihagyásos szerkesztés sokkal nehézkesebb. A fiam nagy kritikusom, ambicionálja, hogy jó legyen a könyv. Azt hiszem, egy kicsit azonosult is Adriannel. Volt olyan, aki kételkedett abban, hogy egy nő is írhat viccesen? Angliában a komédia nagyon fontos műfaj, és mindig is férfiakkal társították. Nyilván vannak előítéletek női szerzőkkel, de ami működik, az jó, és mindegy ki írta. Egyébként sokakat jobban bántott az, hogy kigúnyolom az öregeket, mint az, hogy nő vagyok. „Hirtelen belém villant, hogy halandó vagyok. Belém villant a gyorsuló romlás: elhaló hajhagymák, foszladozó szövetek. Hová tűnt az ifjúság édes füttyszava? Már csak néhány kurta évtized, és nem tudom levágni a lábkörmöm. Bízhatok-e Mr. Blairben? Térítik-e majd a felnőttpelenkát, ha egyszer szükségem lesz rá?” Mennyiben rokonítható az ön ’80-as évek óta tartó sikere J.K. Rowling Harry Potterének sikersorozatához? (A ’80-as évtizedben nem volt olyan irodalmi mű az Egyesült Királyságban, amiből többet adtak volna el, mint a Mole-naplókból - SB) Nem összehasonlítható. De sok közös vonásunk van: mindketten szegények voltunk, egyedülálló szülők, kávézókban írogattunk. Ha megnézi, az első Potter-könyvek borítóján van egy kép Rowlingról. A polcon mögötte Adrian Mole-naplók sorakoznak. Hogy telik egy napja?  Hát hosszúak a reggelek. Baromi sok időbe telik lezuhanyoznom és felöltöznöm. A stroke miatt a kezeim nem túl fürgék. Beveszem minden gyógyszerem, hogy eleget tegyek az életbiztosítási kitételeknek. Aztán valamelyik családtagom lecipel a földszintre, beültet a kerekesszékembe és onnantól azt csinálok, amit akarok, vagy tudok. Ja és persze, teázgatok. További idézetek „Miért teremtette az Úr a szúnyogot? Cassandra szerint a táplálkozási lánc nélkülözhetetlen szeme. Nos, én, Adrian Mole, igenis vállalnám a felelősséget, hogy ezt a szemet kiemeljem a láncból. És ha a táplálkozási lánc összeomlik és a világot éhínség dúlja, hát legyen!” „A könyvtárigazgató egy kövér, ötvenes nő, egy epebajos borz arcszínével és egyéb jellegzetességeivel.” „A szex a kapcsolatunk egyetlen tartalma. Sharon éppúgy unja minden szavam, mint én az övét.” „Az egész életem totálkár. Nem csináltam semmit, és nem voltam sehol. A családomon és a hőtárolókályha-szakmán kívül senki sem tudja a nevem. Még azt a 15 perc hírnevet sem kaptam meg, amit Andy-Bunkó-Warhol ígért mindenkinek.” „Szemére hánytam, hogy exhibicionista módon tüsszög, mivel erősen túlhangsúlyozza a hapciból a cit.” „Karácsonyi lapot kaptam postán apámtól és anyámtól. Minek pocsékolják a bélyeget? A szomszédban laknak.” „Daltrey haja gyanúsan úgy nézett ki, mintha paróka lenne. Egy olyan prémes állatra emlékeztetett, amit az országúton ütöttek el. Például egy hermelinre.” „Nincs szüksége a gyereknek iskolapszichológusra. Ötéves kor alatt mind őrült. Amikor te annyi voltál, a holdhoz beszéltél. Meghívtad a születésnapodra, és sírtál, amiért nem jött el.” „Nagymama átjött, hogy közölje velem, múlt héten a spiritisztáknál bejelentették a világvégét. Azt mondta, tegnap mindennek véget kellett volna érnie. Korábban is jött volna, de a függönyeit mosta.”   Forrás: index.hu Fotó: Simonyi Balázs