A Muszáj?! nem csak a különböző személyiségtípusok összeütközéseit mutatja meg, hanem egy patchwork család összecsiszolódásának nehézségeit is.
A főszereplő srácok visszaemlékezéseit olvashatod egymás után, előbb az egyik szereplő, majd a könyvet megfordítva a másik szereplő szemszögéből is, vagy úgy, hogy összefonod a két szálat. Bármelyik történettel indulsz is neki, ha eljutsz az Ellenpontok felirathoz, akkor átlapozhatsz a másik naplóba és megnézheted, hogy ugyanazt a történést mennyire másként látják a szereplőink.
Kalapos Éva ezúttal sem okoz csalódást olvasóinak, garantáltan élvezni fogod, bármelyik szereplő karakterével is tudsz könnyebben azonosulni.
És hogy mi lesz a történet vége? Vágd fel a középső részt, és ez is kiderül!
Ezt MUSZÁJ elolvasnod!
Gajdó Ágnes
Kamaszkori lélekrezdülések - előbb-utóbb lehull az álarc
Nem egyszerű ma a kamaszokkal. Nem egyszerű ma a kamaszoknak. Attól függ, honnan nézzük. Persze senki nem állítja, hogy valaha is előfordult olyan helyzet a történelemben, hogy anyák és lányok, apák és fiúk zökkenőmentesen átvészelték volna a tinédzserkort. Emlékezzünk csak vissza múltunkra, s ha bátran élesítjük, s tisztára dörgöljük a visszapillantó tükröt, bizony meglepő hasonlóságokat fedezhetünk föl. Igaz, mi nem a Halott Pénzért vagy a Wellhellóért rajongtunk, ám nem állt messze tőlünk a kicsit depis, kiábrándult Kino Puskin nevű formáció, a Pál Utcai Fiúk vagy a kecskeméti Kortársak zenekar különleges líraisága. Lázadtunk a szabályok ellen, idegesített, ha a felnőttek mindent jobban tudtak. A legszívesebben magunkra zártuk a szobaajtót, s ki sem dugtuk az orrunkat. Ne kérdezzenek, ne zaklassanak, ne szeressenek, ne pátyolgassanak – egyszerűen csak hagyjanak békén. Gondoltunk persze ennél cifrábbat is, ám a ki nem mondott szavak sosem okoztak galibát. Nem úgy egy orrfelhúzás, egy-egy sértődött gesztus. A tizenévesek rendkívül érzékenyek, s aki ezt nem érti, elfelejtette, milyen volt ő maga ugyanebben az életkorban.
Az Ellenpontok sorozat harmadik darabja egy mozaik- (patchwork-) család mindennapjait mutatja be, különös tekintettel a két tizenéves fiú, Ábel és Zsombor nem épp harmonikus viszonyára. Kalapos Éva remek pszichológiai érzékkel vázolja az alaphelyzetet: a szülők – Bea és Hugó – vonzalma és összeköltözése következtében két teljesen ellentétes személyiségű kamasz fiú kerül egy fedél alá. A vagány, nagy dumás, mindenki kedvence Szuromi Zsombor, aki DÖK-elnöki babérokra tör, „s még csaja is van” – és a félszeg, törékeny lelkivilágú Bódis Ábel, aki megszállottan tanulmányozza a történelmet, s elpirul, ha egy lány hozzá szól. Zsombor szerint „féltestvére” egyszerűen nyomoronc kis gyík, míg Ábel úgy véli, néhány hónappal fiatalabb „mostohaöccse” „túl jóképű, túl okos, túl sikeres, túl minden”.
Nem csoda tehát, ha a váratlan helyzetet nehezen kezelik. Mindkét fiú súlyos terhet cipel, csak talán maguknak sem merik bevallani sebzettségüket. Ábel anyja egyszer csak ott hagyta férjét, és a fiát sem vitte magával. Zsombor apja pedig akkor lépett le, mikor kiderült, hogy felesége gyermeket vár: „Szuromi Vilmos úgy tett, mintha baromira örülne a bejelentésnek, aztán azzal a lendülettel vette a kalapját (csak a kép kedvéért mondom, valszeg nem hordott kalapot, legalábbis remélem), lement öngyújtóért, és vissza se jött.” Bea jó darabig nem állt szóba senkivel, aztán az interneten kezdett ismerkedni, ahogyan Hugó is. A részletekről csak később értesülünk, amikor a két fiú kénytelen-kelletlen beszédbe elegyedik egymással.
A kezdő szituáció az iskolai tornaóra, ahol Zsombor teljes erővel fejbe dobja Ábelt egy medicinlabdával. Képzeljük el, mi játszódhat le a fiú fejében. Betolakodónak érzi társát, aki apjával együtt fölbolygatta nyugodt kis életüket, annak ellenére, hogy úgy érzi, anyja nem figyel rá kellőképpen, mindig dolgozik, rohan. Ábel is szenved, a költözés, a környezetváltozás nagyon megviseli. Ráadásul hiába igyekszik idomulni az új helyzethez, Zsombor otthon is levegőnek nézi, nem is szól hozzá. Az iskolai incidenst követően a szülők elhatározzák, hogy lépniük kell, így nem mehet tovább.
De miként lehet mindezt elérni? Hiszen a fiúkban vélhetően eleve ott bujkál a bűntudat érzése, hogy talán ők tettek valamit rosszul, s azért hagyta el apjuk/anyjuk. Talán ők nehezebben dolgozzák föl az összeköltözést, nincsenek még fölkészülve ekkora változásra. Még a „régi rossz” is jobb, mint a váratlanul érkező „talán jobb”.
Kalapos Éva tökéletesen ábrázolja az önmagukkal és a felnőttekkel is küszködő fiatalokban lejátszódó lelki folyamatokat, összetett érzelmeket. Olykor rajtakapjuk a szereplőket, hogy mindaz, amit a külvilág lát belőlük, csak álca, mintha szerepet játszanának, mintha belső bizonytalanságukat keménységgel vagy épp lezserséggel palástolnák. Zsomborról is kiderül, valójában kíváncsi lenne a másikra, de egyelőre erősebb benne a harag, a dac és az elutasítás. Nem hajlandó semmit sem tenni annak érdekében, hogy enyhüljön a feszültség közte és édesanyja, valamint az új családtagok között. Bár a suliban ő a nagymenő, otthon bezárkózik. Ábel szelídebb természetű, békülékenyebb, de egy idő után már nem kezdeményez, belefárad a visszautasításba.
Hol Ábel, hol Zsombor nézőpontjából követjük az eseményeket, forgatjuk a kötetet egy-egy fejezet végén, s közben rádöbbenünk, minden új kapcsolat lehetőség, de az összecsiszolódás kőkemény folyamatát nem lehet megúszni. A fiatalok hiperérzékenyek, abban a korban járnak, amikor a hangulatingadozás akár percenként is felboríthatja a viszonylagos nyugalmat. Ráadásul Bea és Hugó között egy idő után előkerül „az én sem nevelem a te gyerekedet, te se szólj bele, hogyan nevelem az enyémet” téma, s a szerző nem riad vissza a férfi-nő, fiú-fiú, anya-fiú közötti konfliktus mélyreható ábrázolásától sem. Az események sodrásában pillanatok alatt megváltozik minden, elegendő hozzá, hogy a mindig csöndes Ábel fölemeli a hangját, visszaszól Zsombornak, aki amúgy is pattanásig feszült idegekkel, a haragtól alig látva beleköt, Bea pedig a vita hevében pofon vágja a fiát. És éppen Ábel előtt.
A regény legfontosabb pillanatai ezután következnek. Nem árulom el, mi történik pontosan, csak annyit, hogy bizonyos helyzetekben lehull az álarc, s föltárul rejtett énünk. Sokszor valóban előbb ítélkezünk mások fölött, mintsem megismerkednénk az apró részletekkel, a társunk viselkedése mögött megbúvó félelemmel, bizonytalansággal. Kalapos Éva igen empatikusan mutatja be, mi lakik a kamasz fiúk lelke mélyén, és hitelesen ábrázolja lélekállapotuk minden apró rezdülését. A párbeszédek életszerűek, sosem zökkenünk ki, mintha közvetlen közelről szemlélnénk az eseményeket.
Muszáj? – tehetjük föl a kérdést megannyi helyzetben a szereplőkkel együtt, s előbb-utóbb magunk is rálelhetünk a helyes válaszra. Ám előbb meg kell ismernünk közelebbről is Bódis Ábelt és Szuromi Zsombort. Muszáj!
Forrás: Bárka online
deszy-konyv.hu
Nem nagyon szoktam ilyet csinálni, de ennek a könyvnek úgy ugrottam neki, hogy az Ellenpontok sorozat első két részét nem olvastam. De biztosítottak róla, hogy így is mindent érteni fogok, és egyébként így is lett.
Akkor elöljáróban néhány szó a szerkezetről, mert ez fontos információ. Ezt a könyvet többféleképpen lehet olvasni. Az egyik oldalon van az egyik szemszög, a másikon a másik, középen pedig találkoznak. Így lehet kezdeni egyikkel, másikkal, vagy ugrálni. Ez egyébként önmagában szuper ötlet, szeretem az ilyen kreatív megoldásokat, és kifejezetten vicces, hogy nekem is volt egy hasonló ötletem - azért mondom, hogy hasonló, mert abban nem szereplők között volt az ugrálás. Szóval ez az ötlet határozottan tetszik, minden ilyennek örülök, szeretem, ha játékok vannak a regényben, vagy útválasztások. Félreértés ne essék, semmi gondom a klasszikus egyvonalas regényvezetéssel, de fun, amikor eltérnek a jól megszokott sémától.
Amit még érdekes megjegyezni, hogy nem ez az egyetlen "furcsaság" a szövegben. Azok számára, akik nem szeretik a tisztán faltól falig szövegeket, jó hír lesz, hogy bár konkrét illusztrációk nincsenek a könyvben, de itt-ott megtöri a sorozat valamilyen kiemelés. Vannak minimális illusztrációk is, amilyen vonalrajzos fajták, de főként gondolatokat emelnek ki más betűmérettel és stílussal, más kizárással. Ez megtöri a szöveg egyhangúságát, és amellett, hogy vicces, valószínűleg azoknak a tiniknek, akik (még) nem szeretnek olvasni, nyugtató lesz, hogy nem csak egy nagy betűtengert látnak.
Visszatérve a honnan kezdjük kérdéshez, a magam részéről ezt a könyvet Ábel szemszögéből kezdtem, végigolvastam, innen tértem át Zsomborra.
Az ötlet tehát tetszett, de őszinte leszek: nekem összességében kicsit kevés maradt a történet. Olyan volt, mintha direkt az arcomba toltak volna egy tanmesét. Ami nem probléma, de abszolút nem erre számítottam, jobban szeretem, ha ennél jobban el van ásva a tanulság a történetben. Itt viszont sajnos annyira, de annyira nyilvánvaló volt.
Az egyik oka ennek talán pont a sztori rövidsége volt - ez szokott lenni a fő gondom az útválasztós sztorikkal is. Ne feledjük, itt 284 oldalon tulajdonképpen kétszer kapjuk meg ugyanazt a sztorit, nyilván eléggé más részletekbe csomagolva. Azaz mindkét srác meséjének kibontására nagyjából átlagosan 140 oldal jut. Ez nem túl sok, ha egy regénytémára számít az ember.
Ebből következően kicsit kevés hely van megtölteni a tanmesét élettel. Nem lehetetlen, de nyilván sokkal kevesebb rá az idő, és ez érződött is. Viszonylag kevés mellékszereplőt kapunk, és akiket megismerünk, azok is elég sablonosak maradnak, ráadásul a sztori végére nagy eséllyel nincs is jelentőség.
Erre persze lehet mondani, hogy azért, mert a patchwork család a fő téma, így a család van a középpontban. Így is van. De a két szülő sem sokat lendít a helyzeten.
Marad tehát a két főszereplő, ami akár még elég is lehetne, hiszen nem véletlenül ellenpontokról beszélünk, nekik egymással van problémájuk. Ahogy említettem, én Ábellel kezdtem. Bevallom őszintén, eléggé untam szerencsétlen gyereket, legalább annyira, mint amennyire ő unta magát. Nagyjából azzal tudom megvédeni, hogy annyira átlagos volt, mintha csak egy osztálytársról olvastam volna. Ami célnak amúgy tök jó, de azért egy átlagos diáknak sem árt egy kis turbó regények esetében, mert különben elég szürke marad. Legyünk őszinték! Legtöbbünk élete regényben elmesélve piszkos uncsi lenne. Sajnos Ábellel is így éreztem. Mellette ott volt Zsombor, aki Ábel szemével nézve mindenben jó, népszerű, mindent készen kap és tökéletesen, eközben folyamatosan puffog, és semmi nem elég jó neki. És őszintén szólva, nem csak Ábel féltékenységében láttam itt a gondot, a sztori első felében Zsombor határozottan elviselhetetlen, sőt... mondjuk ki, bunkó. Hisztizik, mint egy 5 éves, közben meg azt hiszi, ő a menő.

Ennek tükrében kíváncsi voltam, hogyan változik a véleményem, ha Zsombor szemszögét is megismerem. Hát... nem nagyon.
Amit dicséretként tudok említeni, hogy érezhetően nagyon más volt a két szemszög stílusa. Zsombor oldalán nagyon erősen behozta Kalapos Éva a fiatalos szlenget, nekem talán kicsit túl sok is volt, de ez nagy eséllyel inkább abból fakadt, hogy Zsombi annyira menőn beszélt, hogy nekem ez csak még antipatikusabbá tette.
Ezzel együtt vártam, hogy Zsombor szimpatikus legyen, mert azt gondolom, ennek a kettős mesélésnek ez is lenne a lényege. De sajnos ez nem történt meg, így maradt bennem egy kis hiányérzet.
Ami a cselekményt illeti... A sztori nagy része egy síelés körül forog, amihez az vezet, hogy Zsombor anyukája összejött Ábel apukájával, és most együtt élnek. De mivel a fiúk láthatóan nem jönnek ki túl jól, a szülők kényszeresen szeretnének segíteni nekik. Mellette persze van egy minimális romantikus szál mindkét srácnál, Zsombor pedig ráadásul egy diákönkormányzati választás jelöltje is. Összességében mégis többet vártam a sztoritól is. Kevés volt a hely, mégis untattak részek itt-ott. Nem igazán rántott be egyik fiú sem, a sztorijaik pedig laposak maradtak. Nem olvashatatlanul, de nagy izgalmak nélkül különösebben nem is sodort magával a történet, inkább csak úgy belenyugodtam az egyhangúságába. Ez már csak azért is meglepő, mert Kalapos Éva eddig általam olvasott könyveiben több fordulat és meglepetés is akadt általában, itt ezeket most nagyon hiányoltam. Jött ugyan egy csavar, de annyira nyilvánvalóan tanmesés, gyorsan lezárós volt, hogy ez se ütött igazán nagyot nálam.
Erre jött rá a sztori vége, amit nem nagyon tudok hova tenni. Nem igazán éreztem kereknek. A tanmesei vonatkozás persze lezárul, de felüt egy labdát a sztori a végén, aztán nem csapja le, nem igazán értem, miért.
Összességében sajnos elég sok hiányérzetem maradt: hiányzott a karakterek elmélyítése, hiányzott egy kis izgi a történetekből, és hiányzott egy kerekebb lezárás is. Nem volt olvashatatlan, egyszer elment, de maradandó élményt sem hozott. Mondjuk... amilyen nyilvánvaló volt a sztoriban, azt elismerem, az üzenet átjött, és nem hiszem, hogy lesz olyan, akinek nem megy át. (Ó, és az tény, hogy a patchwork family témába belemászni bátor és okos ötlet.)
|