Felsorolásszerűen: A két Lotti nagy kedvenc volt, s minden Mary Poppins történet, vagy a Micimackó. Majdnem mindegyik könyvnek nagyon erős volt az illusztrációs anyaga. Az összes Erich Kästner… bár talán nem az összes. De A két Lotti nagyon. És A repülő osztály. S ma már nem tudom miért, de nagyon szerettem Lakner Artúrnak Az édes mostoha című mesekönyvét is. A benneteket megragadó hangulatokról a mesék vagy az illusztrációk kapcsán beszélgettetek? Nagyobb öcsém, Simon volt nagy hangulatvadász a családban. Ő hívta fel a figyelmünket mindenre. Nálunk leginkább a prousti elvágyódás-hangulat, a spleen játszott szerepet már gyerekkorban. Ez persze picit fájdalmas is: a gyerekkor elmúlik, s ha már gyerekkorodban megéled ezt a hangulatot, az többszörös elmúlás-hangulatot generál. Ezt erősítették a kedvenc köteteink is – szerintem a Micimackóban is nagyon erős ez. Róbert Gida elmegy az iskolába, de mi lesz a Pagonnyal? Egyedül maradunk? Már semmi sem a régi… S Mary Poppins is olyan, mint Virginia Woolf Orlanója! Megjelenik, aztán van. Nem öregszik, hihetetlen stabil értékrenddel rendelkezik, nagyon furcsa, szélsőséges barátai vannak: vagy nagyon kövér, vagy nagyon sovány. Vagy nagyon öreg, vagy olyan kutya, aki tud beszélni, csupa fura figura. Ezért szeretem nagyon a Mary Poppins-t, mert ő végülis egy deviáns, aki egy időtlen állapotban, a széllel szemben létezik. Saját illusztrációid készítését és magukat a műveket egyfajta devianciaként élted meg? Elég hamar kialakult bennem, hogy mi az, amire nem vágyom. A nagyon rózsaszínre soha nem vágytam. Szerintem egyáltalán nem baj, ha az ember átesik a nagyon rózsaszín korszakon kislányként és a nagyon kisautós korszakon kisfiúként, de én ebben egy picit eltértem talán, mert nagyon fontos volt számomra, kik az illusztrátorai, s hogy néz ki a könyv… azt hiszem, ez nem annyira jellemző egy gyerekre, hogy tudatosan keresi az értékesebb illusztrátorokat, s számon is tartja őket. Akit mindenképp meg szeretnék említeni még, az Jirí Trnka. A férfi, akinek csak egy magánhangzó van a nevében. Ő egy csehszlovák bábművész volt, megjelent egy könyve magyarul is, a címe Kerti bolondságok. Nagyon-nagyon szeretem a világát és a munkáit: zseniálisan rajzol, és olyan technikát használ, ami nagyon izgalmassá teszi a műveit – s már tíz évesen észrevettem, hogy zseniális. Te magyar szakot és kulturális antropológia szakot végeztél. Közben folyamatosan jelen volt az életben a rajzolás? Mert életrajzodból úgy tűnik, hogy ez inkább 2004 körül kezdődött... Úgy veszem észre magamon, hogy mindig azzal tudok foglalkozni leginkább, amit nem tanultam vagy épp nem tanulok. Az irodalommal is így vagyok: most sokkal jobban szeretek írni, mint akkor, amikor befejeztem a magyar szakot. Akkor és ott azt vártak el tőlünk, hogy csak egy szűk, tudományos szakszövegeket termelő mezsgyén haladjunk, s rájöttem, hogy ez engem ebben a formában nem érdekel. Túl sok olyan dolgot kértek tőlem ott számon, ami nem él. És a kulturális antropológia? Ezt az érdeklődést egy kedves barátnőm hozta, Haraszti Anna. Ő éveken keresztül Angliában élt, mert az anyukája külkereskedő, s amikor hazajött, akkor találkoztunk össze, gimi után. Nagyon hamar igen jóban lettünk. Ő angol szakra járt, én magyar szakra, s kerestünk egy közös pontot. Ő nagyon akarta az antropológiát, én pedig kellően szerettem hozzá utazni, s így jött, hogy menjünk el kutatni valahová. S elmentünk két hónapra Görögország-Törökország ’turnéra’: ott csináltunk közösen a terepmunka-gyakorlatainkat. Aztán Anna India iránt kezdett intenzíven érdeklődni, én viszont mindig északra akartam menni, viszont oda Anna nem akart, mert ő a melegebb tájakat kedvelte, így közös tudományos pályafutásunk itt véget is ért. Téged viszont elkezdtek érdekelni az inuitok, s az inuit eszkimó kultúrával foglalkoztál is. Ez is az irodalomból jött. Egy inuit mesegyűjtemény, melyet Boglár Lajos, a volt tanárom lektorált, akit akkor még nem ismertem, teljesen elvarázsolt. Teljes mértékben megdöbbentett az eszkimók egyszerűsége, devianciája, spleenje. Ők is azt a vonalat képviselték, ami számomra fontos, amit nevezhetek akár a már említett Proust-i vonalnak is. Gévai Csilla: Mrs. Darwin - részlet   Most megjelenő könyved egy természetvédelemmel, környezetvédelemmel, a Föld jövőjével foglalkozó kötet, a Nagyon zöld könyv. A Könyvfesztiválra jelenik meg a Pagonynál. Elviccelhetném azzal, hogy az elmúláshoz való régi vonzódásod egyik kifejeződése a Föld megmentésének áttestálása a következő generációkra? Furcsamód ez az első kötetem, amit egyáltalán nem jellemez a spleen. Mert az ügy kapcsán nem szabad, hogy melankóliába zuhanjunk. Ez egy akcióra felkészítő kötet, nem egy lelassító, szemlélődő, visszanéző, értékelő munka. Engem is kihúzott ebből a melankóliából. Sokszor éltem meg, hogy hiába írok az inuitokról azoknak a keveseknek, akik elolvasnak egy szaklapot, nem lesz foganatja. Fura, hogy ott van Al Gore, aki majdnem az USA elnöke lett, és neki se hiszik el, hogy mekkora a baj. Nem akarják elhinni, ami a globális felmelegedés és a klímaváltozás során történik a Földünkkel. Tíz évvel ezelőtt Magyarországon kimondottan ciki volt egy klímakutatónak azt hangoztatnia, hogy mennyire hisz ebben a dologban, mert akkor még nem ez volt az elfogadott kánon. Amikor egyre több jel utalt arra, hogy helyi szinteken is komoly klímaváltozások mennek végbe, s nem is olyan lassan következnek be, mint gondoltuk, ekkor kapott zöld utat néhány kezdeményezés, mint a Humusz, a Levegő Munkacsoport vagy a Greenpeace, amiket a jó ügy érdekében anyagilag is támogathatnak. Sokszor hallom a vádat, hogy a Greenpeace zöld jelmezbe bújtatott pénzmosoda. Erre mindig azt mondom, „mondj jobbat!”. Mondják meg, hogyan tehetnénk bármit, hogy ez a kedvezőtlen folyamat lelassuljon, s akkor azt csinálom. Mentem szórólapozni, s többször volt olyan, hogy kiálltam az utcára és próbáltam azzal hatni, amim van: saját magammal. Ez iszonyatosan nehéz, mert senkit nem érdekel. Megállítanak az utcán, gondolj bele, az első reakció, hogy hagyjál már békén, mindenki szalad azt irodába, haza, mindenki éli a megszokott életét: amit lehet, hogy pont azzal fogunk elveszíteni, hogy nem nézünk fel és nem gondolkodunk közösen erről a problémáról.   Úgy érzed, a közös gondolkodással gyorsabban előrejutunk? Én azt gondolom, hogy amiről sokat beszélünk, az inkább jár a fejünkben, akár mosogatás közben is, s egyszer csak kiugrik a jó ötlet. Lehet, hogy nem én vagyok a legokosabb, aki meg tudja oldani ezt a kérdést, de ha a kérdéseim eljutnak a legokosabbhoz, már beljebb vagyunk. Ez vakszerencse is lehet. S lehet, hogy éppen ez a könyv lesz az, ami odalöki az okos gyerek gondolatai közé e témát, és ő éppen jó időben lesz jó helyen. Mennyi idő alatt írtad meg a könyvet? Pont egy év alatt. Tavaly áprilisban, egy felnőtteknek szóló grafikai kiállításomon fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a könyvet meg kell csinálnom. Azt hittem, hosszan kell majd győzködnöm Esztert [Kovács Esztert, a egyik Pagony alapítóját], de ő első mondatomra azt mondta, hogy nagyszerű. Mikor ismerheti meg a közönség a kötetet? Az első bemutatója április 15-én a Millenárison lesz, a Könyvfesztiválon. Azért pénteken, mert az a célom, hogy eljusson a gyerekekhez, a célcsoporthoz. A könyv kapcsán egy programot szeretnék kidolgozni, amelynek segítségével bárhová megyek is, tudok beszélni a gyerekeknek a környezetvédelemről, a szelektív hulladékgyűjtésről, a klímaváltozásról, úgy, hogy nem megrémítem őket, hanem gondolkodásra serkentem. Inkább cselekvésre bíró, civil kezdeményezések tömkelegéből álló jövőképet szeretnék felfesteni számukra, ami elvezethet oda, hogy Magyarország egyszer esetleg környezetvédelmi nagyhatalommá váljon. Miért ne lehetne? Sokat siránkozunk, milyen az ország helyzete. Úgy gondolom, akkor járunk jobban, ha jó imázst építünk: csináljunk magunknak egy zöld imázst! Lehet rajta együtt dolgozni, szeretni lehet egymást azért, mert Te is biciklivel jársz, szeretni lehet egymást azért, mert Te is tudod, hogyan lehet spórolni az energiával, s ebbe nagyon sok minden belefér, amiért szerethetjük egymást.   Van néhány olyan ország, amelyik jóval előrébb jár e téren, például a finnek, ahol számos remek ötlettel igyekeznek megoldani a hulladék-újrahasznosítást és sokkal jobban, gyorsabban integrálják az energia-ellátási rendszerükbe az alternatív energiaforrásokat, mint a szélenergiát, a föld- és a napenergiát vagy a bioenergiát.   A finnek rájöttek arra, hogy a kreatív elme milyen sokat ér. Nálunk sokkal több kreatív elme van, mint amennyit hasznosítunk ebből a kreativitásból. A finnek abban járnak előttünk, hogy rájöttek, pénzt és energiát kell fektetniük abba, hogy kreatívan álljunk hozzá a környezetvédelem kérdéséhez, az ország kifelé vetített képéhez. Ők iszonyatosan jó imázst raktak össze magukról tudatosan. A környezetvédelembe is, a kultúrába is, a könyvkiadásba is tettek pénzt. Ez szerintem megtérül. Én nagyon boldog lennék, ha Magyarország e téren a finnekről venne példát. A környezetvédelemhez igazán sok kreativitás kell. Nem mindegy, milyen szemmel nézel a dolgokra. Ránézel egy szemétkupacra és elsírod magad, majd azt mondod, úristen, itt nem akarok élni, vagy ránézel, s azt mondod, itt van egy csomó anyag, a kérdés az, mit fogok tudni úgy felhasználni belőle, hogy jó irányban alakítsam át vele a környezetemet. A Nagyon Zöld Könyv erre akarja terelni a gyerekeket is, nem lenézve a korukat - megtanítani őket, hogy mindent több szempontból vizsgáljunk meg, és a kedvező részét használjuk fel belőle. Hány éveseknek szól a kötet? Sokat foglalkoztam gyerekekkel, s nagyon eltérőek. Lehet, hogy valakinek ez a könyv soha nem lesz érdekes, de lehet, hogy egy nyílt szívű hét-nyolc éves, kreatív gyerek is már nagyon fogja élezni. Úgy írtam meg, hogy lehessen bele rajzolni, beragasztani dolgokat, lehet válaszolni hangosan a kérdéseimre. Ha van olyan tanár, aki fel akarja ezt használni az óráin, hihetetlenül bő kérdésanyagot talál a kötetben: a gyerekek nagyon szeretik, ha kicsit hagyják őket gondolkodni. 2005-ben az első Aranyvackor pályázatot a Holdfényszüret című meséddel nyerted meg. Ez azóta sem jelent meg kötetben, de ha jól tudom, már kialakult az a forma, melyben napvilágot lát. 2005-ben írtam az első mesét. Most úgy alakult a szerkezete a kötetnek, hogy négy mese lesz benne, s mind a négy mese meg is van, de az egyiket túl ijesztőnek tartották az első olvasók. Két kislány-főszereplős és két kisfiú-főszereplős mese lesz, mindegyik mese egy-egy évszakhoz is kötődik. A Holdfényszüret egy őszi, lányos mese. A nyári mese fiús lesz. A téli mese szintén fiús, ez a Téli tájkép tele hölgyekkel, amely a 2009-es Aranyvackor pályázaton szerepelt. A nyári, kisfiús történet, a Szivárvány után futó túl melankolikusra sikerült. Ezen a nyári mesén dolgozom, hogy átalakuljon egy fodrászüzletes mesévé: a főhős a nagypapa fodrászatában tölti a nyarat. Ebben van valami szocreál utóérzet, de a gyerekkorom tájai és történetei ezt hozzák elő belőlem. Szerettem, mikor vasárnap senki nem volt az utcán, megállt a levegő, fagyit ettünk és ennyi. Nem történik igazán semmi, közben mennek a dolgok, a közszereplők jönnek-mennek a tévében, de a világ alapvetően változatlan. Gévai Csilla: Késő gésa   A kislányod szereti a meséidet? Rajta még nem tesztelem mindegyiket. Szerencsére sok jó gyerekkönyvünk van, ezekből mesélek, és sokat mesélek neki az életről is. Erre van igénye. Bárkit lát, megkérdezi, hogy hívják az anyukáját, hogy hívják az apukáját, hova megy, mit csinál… történetekre vágyik. A Holdfényszüretet annakidején a nővérem kislányának, Flórának írtam, de Alenka is kapott a kötetben egy mesét.