– Igazán nem akar megenni, Mackó bácsi?

– Nem én, fiam, inkább itt halljak éhen!

– Akkor hát vezessen haza az apámhoz.

– De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek. Hanem tudod, mit? Fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.

A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig. Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs s csemegének medvecukor.

A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdett kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang vidám hancurájuktól. Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették.

A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy földhöz hagyta magát vágni, s Gazsi kacagott, ugrált örömében.

Az öregúr (már tudniillik Mackó uram) elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:

– Menjünk most, gyereke, sétáljunk egyet a parkban. (Az erdőséget a maga parkjának tartotta.)

De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére. Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. ŰA kis bocs ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se nem hallott, se nem látott semmit, rémületében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.

– Végem van! – hörögte az öreg mackó.

– Ne hívassak orvost? – siránkozott a bocs.

– Nem, nem! Megpróbálok hazavánszorogni!

S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak csepegett a fejéből. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg.

– Hát a pajtásod hol van?

Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.

– Gonosz, hálátlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik.

De Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a vadászban a saját édesapját ismerte fel.

– Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám?! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakugyan rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról?

– Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi -, csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsületes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlangjába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…

– És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász megilletődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere, fiam, vezess a medvéhez!

Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó bekötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal. Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítette fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:

– Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.

A mackó kezet nyújtott a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka eset, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse.

Mondjam-e még tovább ezt a mesét? Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult.

Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.

Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:

Heje, huja, haj,
Nincs már semmi baj!