egypercek.blog.hu Ez egy nagyon aranyos könyv, bár a vastagságával elriaszthatja a célközönség 4-5-6-7. osztályos olvasóit. Napjaink tablójaként soroltatja fel a szerző az ilyen-olyan (különc, sokszor meg nem értett gyermek, kisebbség, közszereplő, lelkes tanár, időszűkében szenvedő, rohanó, vagy munkájukba temetkező szülők, szingli nő, sokféle vállalkozó stb.) szereplőit és tárja elénk a hozzávalókból egy igazi, mai problémákból felépülő regényét. Sokan találkoztak az iskolabezárás napjainkhoz köthető jelenségével, amikor egy iskola „már nem éri meg létezni”, és helyébe vagy egy nagyáruházlánc húzza fel falait (mint városunkban) vagy wellness-fittness komplexummá alakul (mint ebben a regényben). Az ebből születő problematikát járja körül az érintettek nézőpontjait és álláspontjait elénk tárva a szerző, miközben példaértékű összefogásként a város apraja-nagyja közös kezdeményezéseként egyszerre mozdulnak azért, hogy az iskola tényleg annak maradjon meg, aminek az adományozók kb 400 évvel ezelőtt azt szánták. Jó volt szemtanúja lenni ennek a törekvésnek, miközben természetesen az iskola és a vár mögötti rejtélyt ki-ki a saját felkészültségével, hozzáértésével (gyerek a puszta kíváncsiságával és nyitottságával, történész a forrásokra támaszkodva, régész a megmaradt romokból és térképekből, újságíró a személyek meghallgatásával, ügyvéd, tanár az érintett személyek felkutatásával, vállalkozó egy, a szokásostól merőben eltérő színpadi technikával) igyekszik felgöngyölíteni, vagy ha úgy tetszik kinyomozni: mik azok az árnyak, mik is azok a bántó szellemek, amik nem engedik nyugodni Cíliát, a szüleit, az iskolát, a tanárait és esetleg másokat is.  Az elejét igazán élveztem, a feléig szinte egyhuzamban elolvastam, a végére kissé elült, és több rejtélymegoldást is vártam volna – de talán a korosztálynak, akinek szól a könyv, ez is elég. (a levágott, kísértő fejeket, a vért olykor sokallottam, még ha illúzió is) Kedves és reménykeltő történet egy szimpatikus (de napjainkban kicsit irreális), mégis pozitív kicsengésű kezdeményezésről – egy sportiskola megmentéséről…  Engem kicsit gyerekkorom egyik Pöttyősére, a Kincskereső Pipitérre is emlékeztetett.   „Apának is tele van a szobája könyvekkel. Mert tudd meg: egy csomó minden nincs fent az interneten. vagy ha fent is van, nem biztos, hogy pontos az adat. Legalábbis tudományosan nem ellenőrzött. Amit viszont a könyvekben találsz, az biztos tudás. A könyvekben nem csalódhatsz. ” 118-119.pp. „Nem a víz az ellenfél, hanem a stopperóra. A víz segít legyőzni az időt.” 198.o. „Az íróasztalán Kopélia lelkének rendje szerint régi iratok halmozódtak összedobálva a sárga minden árnyalatában. Voltak ott len-, mimóza-, kurkuma-, mustár- és homoksárga kódexek, de nem hiányoztak a mézga-, arany- vagy éppen rézszín kötésű könyvek sem az asztalról Nem csoda, hát, hogy első pillantásra észre sem vette a nárciszsárga bőrbe kötött kódexet a többi között.” 124.o. „…egyszerre legalább hét helyről lehetett hallani a bömbölést. De az is lehet, hogy tizenkettőről. Nem lehet tudni, annyi azonban biztos, hogy a nézőtér különböző pontjain egyszerre csapott fel a vérfagyasztó hang. Még Frézia néni, a cukorkaárus se számolta nem, pedig ő igazán szeretett számolni, egészen odavolt, amikor kivonták az egy- meg a kétforintosokat a forgalomból. Frézia néni ugyanis egész álló nap nem csinált mást, mint számolta a forintosokat, tíz-, majd százdarabos oszlopba rendezte őket, azután fehér papírba csomagolva, berolnizva vitte a postára. Néha ugyan felsóhajtott, és visszasírta a régi alumínium tíz-, meg húszfilléreseket, hogy azoknak volt csak igazán tartásuk, de azért lelkiismeretesen számolgatta ezeket az újmódi pénzeket is.” 102-103.old.