Ám még mielőtt valaki elszomorodna: Tove Jansson gondoskodott arról, hogy ez a búcsúszimfónia mosolyt fakasszon az olvasók ajkán. Hiszen mi sem mulatságosabb (és elgondolkoztatóbb) annál, mint mikor Cukota kisasszony át akarja venni Muminmama szerepét, egy szervezkedő böngész megpróbál családfőként viselkedni, miközben Lencsilány végigtáncol a színen; a padláson pedig egy kis bikfic gubbaszt egy őslénytani könyvbe temetkezve. S ha még egy feledékeny öregapó is megjelenik a színen, akkor Vándor bölcsessége is kevés ahhoz, hogy az eseményeket a megszokott mederbe terelje…   Lahara Muminkönyv muminok nélkül. Szerintem az egyik legkomorabb hangulatú rész, kissé el is üt a többitől. Nem a muminok hiánya miatt, hanem a szereplők miatt, akik túlságsoan hasonlítanak az emberre. A böngész, akinek élete elképzelhetetlen megfelelő szervezés és rendszer nélkül. A mütyör, Cukota kisasszony, aki elutasítja, hogy a nőknek a konyhában a helye, de titokban persze maga is így gondolja, és uralkodni vágyik. Ráncapó, aki amolyan átmenet. Kellően makacs, hogy akár ember is lehetne, de kellően naiv, hogy a saját tükörképét nézi az ükapának – annak az ükapának, aki a kályhában lakik. A másik oldalon ott a bikfic, Lapu, akinek teremtő képzelete a viharban létrehoz egy Élőlényt, és akinek szüksége van Muminmama eszményképére. A lencsi, Lencsilány, Varkocs (Pöttöm) nénje, aki már teljesen beleillik a Muminház hangulatába, és végül Vándor, aki elképzelni sem tudja, mi a jó a birtoklásban, a fecsegésben és a szalvéta használatában. Bár együtt laknak egy hónapig a Muminházban, vagy a ház előtt, valójában mind szörnyen magányosak. A magány könyve ez. … 2019. november Gyerekként nem olvastam Mumin-könyveket, nem is volt mindnek hordítása, de valószínűleg más láttam volna ebben az utolsó részben, mint ahogy mást láttam, amikor először olvastam, és megint mást most. Érdekes a párhuzam az előző résszel, mert történetileg ugyanakkor játszódik, mint amikor a muminok elhajóznak. Ahogy ott is mindenki magának való, itt is, hiába vannak többen, hiába tűnik társaságnak, valójában nem az. Talán a különböző emberi jellemek és félelmeik jelennek meg ebben a történetben. Félni attól, hogy nem vagyunk fontosak, félni attól, hogy elfelejtenek. Csak a túl aranyos nyelvezet giccsbe fordította sok helyen az egészet.   VISSZA 6-10 ÉVESEK SOROZATÁHOZ