Koblencz Zsuzsa A meseíró Nagyapó, Rapandi és a váci remete - Szerencse, hogy unatkoztatok otthon, mert nagy szükségem van rátok megint. Látom, Györgyivel már megismerkedtetek, õ segít majd nektek eligazodni. Igaz? - fordult a lányhoz. - Persze! Bár Moly is váci, szerintem jól kiismeri itt magát – válaszolt Györgyi.   A fent idézettek akkor hangzanak el, amikor a Rapandi-mesék két korábbi kötetébõl megismert négyfõs fiúcsapat - Gabesz, Moly, Favi és Ferkó - megérkezik Budapestrõl Vácra, ahol új barátnõjük és Rapandi, az öreg varázsló már várja õket.    A legfrissebb történet címébõl -  Rapandi és a váci remete – ugyan már kikövetkeztethettük, hogy a kalandok új városa a korábbi izgalmak helyszínei, Budapest és Röjtökmuzsaj után ezúttal Vác lesz, mégis, ha helybéli az ember, valami kellemes bizsergés szalad át a hátgerincén.    Aki ismeri, milyen az, amikor dalolgatunk a gyerekkel-unokával egy nyugodt estén, s ha már kimerítettük a gyerekdalok repertoárját és a népdalokra kerítünk sort, a helyszínnel megjelölt szövegekbe valahogy mindig beleénekeljük a saját városunkat - az tudja, mirõl beszélek.  Hogy például a   „Hej, a váci  híres utca/ cimbalommal van kirakva/ Valahányszor végigmegyek rajta/ nótát ver a csizmám sarka” elhangzásakor a gyerek, miközben  boldogan velünk harsogja, csillog a szeme: hát hiszen itt van ez, az õ városában! Vagy ha igazából nincs is, megteremtõdött, elvégre a képzeletünk úgy alakíthatja a világot, hogy akár cimbalommal kirakott utcára léphetünk benne minden reggel.   A meseíró Nagyapó, Fisch Gábor László tudja ezt. Ugyan nem váci születésû, de évtizedek óta itt él a családjával, a négy unokájával, szereti, ismeri a várost – és amint most ebbõl a nagyrészt váci helyszíneken játszódó mesekönyvbõl is kiderül: ismeri a lakóhelyünkre való ráismerés különleges örömét is. Mi sem természetesebb, mint hogy gyerekkora budapesti helyszínei mellé beleszõtte ezt a Vác iránti fényes örömet is a könyvébe.   Ez világít nekünk lapról lapra, fejezetrõl fejezetre, miután a kalandokon edzõdött négy jó barát  felszáll a budapesti Nyugati pályaudvaron a kilencedik vágányról induló váci szerelvényre.   Nem a kilenc és háromnegyedikrõl Roxfortba – ez a kilencedik vágány maga a színvalóság, mint ahogyan a Ceglédre utazók is pontosan tudják, hogy nekik a tizennegyediktõl felfelé számozott vágányokat kell keresniük.   Valóságosak a további helyszínek is, bár valljuk be, mesélõnknek Vác bõkezûen, tálcán kínálja a történelmi hangulattal átitatódott építészeti örökséget. A diadalívet, a Vörösházat, a Kálváriát, a Hétkápolnát.  Magtában, tükörteremben, Mária Terézia korabeli konyhákban, sötét folyosókon és udvarhölgyek XVIII. századi enteriõrben pompázó szobáiban járunk-  hogy a Boda cukrászdát a varázslatos fagylaltjával már meg sem említsem.   A bravúrosan megoldott idõutazásban hol az ötvenes-hatvanas éveken suhanunk át, megismerve közben egyebek közt a tantusszal mûködõ telefonfülkéket (idõsebbek esetében a „ráismerve” az érvényes inkább), hol az Auguszt cukrászdában fagy be körülöttünk az Idõ.   A kalandoknak végül úgy kell végzõdniük, ahogyan el is várjuk tõlük: az arra érdemesek megmenekülnek, a jók gyõznek, megint gazdagabb lett a világ. A mesében.   Bár, ha meggondoljuk, a valóságban Vác ugyancsak gazdagabb lett: egy mesebeli, varázslatos útikalauzzal.   A kötetet az elõzõ kettõhöz hasonlóan Bányai Anna remek illusztrációi teszik még élvezetesebbé.       vissza a kiskamaszok rorozatához vissza a sorozathoz