| 
					A létra egyik oldalán a papa állt, a másikán a mama. Hanem hiába keltek hajnalok hajnalán, ezzel a munkával semmiképpen sem tudtak megbirkózni, hisz egyre magasabbra és magasabbra kellett hágniuk. így aztán karácsonyeste, amikor a világ valamennyi karácsonyfáján már felragyogott a gyertyafény, és szikrázni kezdtek a csillagszórók, az égig érő karácsonyfa tövében egymagában álldogált a kisfiú. Álldogált és várdogált. 
					Telt-múlt az idő, és a szülők még mindig nem kerültek elő. Másutt már rég asztalt bontottak, sőt már az edényt is elmosogatták, de az égig érő karácsonyfa büszke tulajdonosainál még híre-hamva sem volt a karácsonyi vacsorának. A csodálatos karácsonyfa alja sötéten állt a lakásban, és a megbontott tetőn át metszőén áradt be a karácsonyi szél fagyos lehelete. A kisfiú irhabundájában is fázott, didergett. Hát még a szülők, ők vacogtak csak igazában, odafenn, az égig érő létrán, a hófelhős karácsonyi éjszakában! Ha lenéztek, semmit se láttak: szemük elől felhők takarták a város fényeit. A papa bajszára jégcsapok fagytak, a mama szemöldöke zúzmarás lett, az orrukra pedig jobb nem is gondolni! 
					A többi gyerek már rég aludt, és aludtak a karácsonyi játékok is. Az álmok diós- és mákoskalácsillatot árasztottak. És aludtak a felnőttek is. Utolsónak a tévé bemondó nénije feküdt le, hiszen neki kellett elbúcsúznia a kedves televíziónézőktől. És a tévékészülékek is aludtak: a fekete-fehérek és a színesek is. 
					A kisfiú hirtelen rádöbbent, hogy ostoba módon a lehetetlent kérte. És a szülők is rádöbbentek az égig érő létrán, hogy nagy ostobaság minden képtelen kérés teljesítése, azaz teljesíteni akarása. 
					A kisfiú sírni kezdett, és ahogy könnyei a karácsonyfa alsó ágára hullottak: csoda történt. Az égig érő karácsonyfa formás kis fenyőfává változott, a megbontott tető nyílása eltűnt az égig érő létrával egyetemben, és a szülők is ott álltak mellette. 
					A jégcsapok eltűntek a papa bajszáról. A mama szemöldökéről eltűnt a zúzmara. 
					A szülők kibújtak a bundákból, és nevettek. 
					Lehámozták magukról a kucsmáikat, sáljaikat, és nevettek. 
					Levetették az anorákjukat, és nevettek. 
					Igen, nevetve álltak a karácsonyfa mellett, mintha azt nevették volna, hogy csak tréningruhát viselnek. Hogy karácsonykor melegítőben álldigáltak, s nem ünnepi díszben. 
					A fő, hogy végre megtarthatták a karácsonyestét! És egyikük sem bánta, hogy karácsony éjszakáján fogyasztják el a karácsonyi vacsorát. 
					Ragyogtak a karácsonyfa gyertyái, csillogtak a díszek, és szikraesőt ontottak a csillagszórók. Az ajándékcsomagok felbontva hevertek a fa alatt. A papa a plafonra nézett, és bajszába rejtette szégyenkezését. A mama a csillárt nézte, és nem mert a papára pillantani. Aztán mégis egymásra néztek, összekacsintottak és nevettek. 
					A kisfiú is nevetett. Nevetett, és soha többé nem állt elő eget verő kérésekkel, kívánságokkal. Így például soha többé nem kért karácsonyra - égig érő karácsonyfát, születésnapjára toronyórát aranylánccal és így tovább. A legnagyobb kívánsága egy testvérke volt. Esztendőre vagy kettőre teljesült is kívánsága: a mamának megszületett a kislánya. Így azóta karácsonykor ketten néznek mosolyogva a szoba közepén csillogóvillogó karácsonyfára. |