Hanem a csacsimester nem véletlenül került a díszhelyre. Nagyon is megérdemelte ezt a kitüntetést! Ez a csacsi ugyanis csodacsacsi volt: trágya helyett minden áldott reggelre csillogó-villogó aranypénzzel szórta tele maga alatt a szalmát, mégpedig olyan bőségesen, hogy hajnalra kelve az istállómester alig győzte garmadába seperni a két lovászfiúval. De a királyok élete sem fenékig gyönyörűség, s őket is éppen úgy érheti baj, mint akármelyik egyszerű alattvalójukat. Nincsen öröm, amelybe egy cseppnyi üröm bele ne keverednék, így történt most is. A királyné hirtelen megbetegedett, s hiába hívták össze a birodalom valamennyi tudós orvosát: nem tudtak segíteni rajta. Gyászba borult az udvar, bánkódott az egész ország, s a király pedig úgy kétségbeesett, úgy reszketett édes-kedves felesége életéért, hogy majd eszét vesztette az aggodalomtól és a fájdalomtól. De hiába tördelte a kezét, hiába fohászkodott, nem használt itt már semmi. Mikor szegény királyné érezte, hogy közeledik az utolsó órája, magához kérette a férjét. - Engedd meg, hogy mielőtt meghalok, kérjek tőled valamit - mondta a zokogó királynak. - Ha kedved támadna rá, hogy újra megházasodjál... Nem folytathatta, mert a király keserves tiltakozásba tört ki, megragadta és könnyeivel áztatta felesége kezét; s egyre azt hangoztatta, ne is beszéljen neki semmiféle második házasságról. - Nem, nem, kedves hitvesem - mondta végül -, hiszen más vágyam sincs, mint hogy utánad haljak! - Az állam érdeke úgy kívánja, hogy utódod legyen - felelte a királyné olyan határozottan, hogy a királynak csak még jobban elfacsarodott a szíve. - Nincs még fiad, aki méltán követ a trónon. Meg kell tehát nősülnöd, hiszen nekem nem született gyermekem. De irántam érzett szerelmedre kérlek, ne engedj népeid sürgetésének, s csak akkor házasodjál meg, ha olyan menyasszonyra találtál, aki szebb és rátermettebb nálam. Esküdjél meg nekem erre, és akkor nyugodtan halok meg. Ki tudja, nem azért kívánta-e a királyné ezt az esküt, mert el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb és jobb lehet nála a világon, s így akarta biztosítani, hogy a király ne nősülhessen meg másodszor. Ha ezért kívánta, ha nem, rövidesen meghalt; és soha férfi még olyan keservesen nem gyászolta a feleségét, mint a király; éjjel-nappal sírt, zokogott, nem is törődött mással, mint a fájdalmával. Csakhogy a hangos bánat hamar elmúlik. S az ország nagyjai is összegyűltek, tanácsot tartottak, és küldöttséget menesztettek a királyhoz: kérték, házasodjék meg ismét. Az először hallani sem akart a dologról, s újra kicsordult a könny a szeméből. Hivatkozott a királynénak tett esküjére, és felszólította tanácsosait: mutassanak neki olyan eladósorban levő király­kisasszonyt, aki akár csak meg is közelíti az ő megboldogult feleségének a szépségét, jóságát. Nagyon jól tudta, hogy tűvé tehetik a fél világot, akkor sem találnak. Az országtanács azonban az egész esküt balgaságnak minősítette. - Nem az a fontos - mondták -, hogy szép legyen a királyné; erényesnek, jó anyának kell lennie! Az ország békessége azt kívánja, hogy a királynak utódja legyen. A kis királykis­asszonyban minden szükséges tulajdonság megvan ahhoz, hogy nagyszerű királyné váljék belőle, de egy lány mégsem ülhet egyedül a trónra: idővel férjhez kell adni valamelyik idegen királyfihoz. Az pedig vagy elviszi magával a saját országába, vagy itt marad, és vele együtt uralkodik - de akkor meg idegen királyuk lesz: gyerekeik már idegen királyi háznak a gyermekei lesznek. A szomszéd népek egykettőre ellenük támadhatnak, háborúba sodorhatják őket, s előbb-utóbb romba dől az egész birodalom. A királyt meghökkentették ezek az érvek, s megígérte, hogy fontolóra veszi őket. Érdeklődni kezdett hát a számba jöhető királykisasszonyok, hercegkisasszonyok felől: vajon kire eshetnék a választása. Sorra hozták elébe az arcképeiket; egyik szebb volt, mint a másik, de a megboldogult királynéhoz foghatót egyetlenegyet sem talált köztük, így aztán nem is tudott dönteni. Miközben így küszködött magában a boldogtalan király, egy szép napon mégis észrevette, hogy a nevelt lánya nemcsak elragadóan szép és kedves, hanem még bájosabb és eszesebb is, mint amilyen nevelőanyja volt. Attól fogva egyre nagyobb kedvteléssel nézegette, addig-addig, míg egyszer csak ki nem jelentette neki: feleségül fogja venni. A királykisasszony majd elájult, amikor ezt meghallotta. Nevelőapja lábához borult, és kérve kérte, mondjon le szándékáról, összeszedte minden rábeszélő készségét, s úgy próbálta eltéríteni tervétől. Azt mondta: hálás neki a jóságáért, ragaszkodik hozzá, de - éppen mert úgy szereti, mint az édesapját - hogy is menjen feleségül hozzá! Nem, azt a világ minden kincséért sem tudná megtenni! De amit a király egyszer a fejébe vett, azt nem lehetett kiverni onnét! Hogy legyőzhesse a királykisasszony ellenkezését, fölkereste az ország legöregebb druidáját, és tanácsot kért tőle. Ennek a gonosz, nagyra vágyó öregnek igen hízelgett a király bizalma. Nem sokat gondolt ő a jóságos, ártatlan királykisasszony boldogságával. Csak a saját érdekét nézte, csak azzal törődött, hogyan tudná belopni magát az uralkodó kegyébe. Nemhogy helytelenítette volna a király szándékát, hanem még egyenesen javallotta is a házasságot, s egykettőre megnyugtatta az uralkodó lelkét. Hogy mégsem illenék akarata ellenére feleségül vennie a saját nevelt lányát? Nem, erről egy árva szót sem szólt; sőt - mondta -, ez nagyon is természetes és dicséretes dolog! A király könnyen átláthatott volna a szitán, ha egy kicsit józanabbul gondolkodik; csakhogy elvakította a szenvedély, egyébre sem gondolt, mint a házasságra, és nagy örömmel fogadta az alattomos druida szavait. Megölelte, megcsókolta a rossz tanács­adót, visszasietett palotájába, s azonnal kiadta a parancsot: a királykisasszony készülődjék az esküvőre! Szegényke az azt sem tudta, hová legyen a szomorúságtól. Végül is elhatározta, hogy fölkeresi keresztanyját, a Kertek Tündérét. Volt egy bárányka, amelyik minden utat jól ismert, azt befogta a kétkerekű kis kocsijába. S még azon az éjszakán útra is kelt a bárányfogatán. Szerencsésen megérkeztek, s a tündér már várta; igen szerette a keresztlányát, s nyomban vigasztalni kezdte; sose féljen, nem lesz semmi bántódása, ha megfogadja a tanácsát. - Bizony nem való, hogy feleségül menj a tulajdon nevelőapádhoz - mondta a tündér. - De nem illő az sem, hogy szembeszegülj vele, hiszen jó volt hozzád; lányává fogadott, és sze­retettel felnevelt. Tudod mit? Mondd azt neki, hogy eszedbe jutott valami, s ettől a szeszé­lyedtől semmiképpen sem tágítasz: olyan ruhát akarsz, amilyen a fényes égbolt, s amíg azt meg nem kapod, hallani sem akarsz másról. Akárhogyan szeret, akármilyen hatalmas, ezt a kívánságodat mégsem tudja teljesíteni. A királykisasszony megköszönte szépen a keresztanyja tanácsát, s mindjárt másnap reggel tudomására hozta a királynak - úgy, amint a tündér meghagyta -, hogy addig ne is beszéljenek semmiféle esküvőről, amíg olyan ruhát nem szerez neki, amilyen a fényes égbolt. A király azt gondolta magában: lám, mégiscsak hozzám jön, ha teljesítem a kívánságát! - s igen jókedvre kerekedett erre a reményre. Összehívatta országa legjobb szövőiparosait, és megrendelte a ruhát, de kijelentette; ha nem tudják elkészíteni, mindnyájukat felkötteti. Erre szerencsére nem került sor: egynapi munka után már hozták is a kész ruhát. A bárány­felhők szegte tengerkék égbolt nem olyan szép, mint amilyen szép ez a ruha volt, amikor kiterítették. A királykisasszony nagyon elbúsult, amint meglátta, s azt sem tudta, mit mondjon zavarában, mert a király váltig sürgette a válaszát. Mit tehetett egyebet szegény lány: megint csak a keresztanyjához fordult. Az egészen elképedt, amikor megtudta, hogy a csel, amit tanácsolt, kudarcot vallott. - Még egyszer próbát kell tennünk - mondta -, de most olyan ruhát kell kérned, mint a hold az égen. A királykisasszony nem kérhetett volna olyasmit, amit a király megtagadott volna tőle. Ahogy meghallotta ezt a második kívánságát, máris hívatta az ország legügyesebb iparosait, és keményen rájuk parancsolt, készítsék el a ruhát, olyan legyen, mint a hold az égen, és ha egy kerek nap alatt nem hozzák a palotába, fejét véteti valamennyiüknek... A királykisasszony most sem tudott örülni a gyönyörű ruhának, s amikor magára maradt udvarhölgyeivel meg a dajkájával, csak sírt keservesen. A tündér azonban mindent tudott, és a segítségére sietett. - Úgy vélem, s nem hiszem, hogy tévednék: ha olyan ruhát kérsz tőle, mint a nap, alighanem mégis kedvét szegjük nevelőapáduradnak, mert ilyen ruhát ugyan senki sem tud készíteni. De ha még ez is sikerülne neki, legalább nyerünk egy kis időt. Ezt a királykisasszony is célszerűnek találta, és előterjesztette a kérést, a király pedig a legkisebb habozás nélkül odaadta koronájának valamennyi gyémántját és rubinját, és szigorúan megparancsolta a mestereknek, semmi költséget ne kíméljenek, és semmi egyébre ne legyen gondjuk, mint arra, hogy a ruha valóban olyan pompás legyen, mint maga a nap. A munkások nekiláttak a szövésnek, fonásnak, hímzésnek, s amikor a pompás ruhát kiterí­tették a trónteremben, a nagy csillogás úgy elvakította a jelenlevőket, hogy le kellett hunyniuk a szemüket. Azt mondják, ettől az időtől fogva jöttek divatba a napfény ellen a zöld és fekete szemüvegek. Hát a királykisasszony mit szólt mindehhez? Soha még ilyen szép, ilyen művészi munkát nem látott! Szegényke nagyon meghökkent; azzal az ürüggyel, hogy a nagy fényesség sérti a szemét, visszavonult szobájába. Ott már várta a tündér, s úgy szégyenkezett, hogy azt el sem lehet mondani. Sőt, még ha csak szégyenkezett volna! - de amikor meglátta a napfényes ruhát, egyszeriben pipacsvörös lett a méregtől. - Ó, leányom - mondta -, most aztán szörnyű próbára tesszük nevelőapád szerelmét! Tudom, makacsul ragaszkodik házasságához, de meglásd, kissé meghátrál majd, ha meghallja újabb kívánságodat. Tudod, mit kell kérned tőle? Annak a kedves szamarának az irháját, amelyik olyan bőségesen fedezi minden kiadását! Menj, mondd meg neki, hogy adja neked a csodacsacsi bőrét! A királykisasszony nagyon megörült ennek az ötletnek. Azt gondolta, így végképpen kibúj­hatik a kénytelen házasság alól. El sem tudta képzelni, hogy nevelőapja valaha is rászánná magát édes-kedves jószágának a feláldozására. Bátran elébe állt hát, és kijelentette: kéri a csodacsacsi bőrét. A király egy pillanatra meglepődött a váratlan kívánságtól, de egy percig sem habozott, s nyomban megparancsolta, hogy tegyenek eleget a királykisasszony szeszélyének. A drágalátos állatot leölték, bőrét szépen kikészítették, és illendően felajánlották a királykisasszonynak. Az kétségbeesett, azt hitte, most már semmiképpen sem kerülheti el balsorsát, ám ekkor megjelent a tündér, és így szólt hozzá: - Mit művelsz, lányom, miért téped a hajadat, miért karmolod össze bánatodban az arcodat? Hiszen elérkezett életed legszerencsésebb perce! Burkolóddzál be a szamárbőrbe, hagyd el a palotát, s menj világgá, menj, amerre látsz. Én majd gondoskodom róla, hogy bárhová mégy, ruháid mindig veled legyenek; ez a láda itt a köntöseiddel meg az ékszereiddel mindenüvé követni fog a föld alatt. Neked adom varázspálcámat, koppints vele a földre, valahányszor szükséged lesz a holmidra: a láda azonnal előtted terem. Most pedig siess, egy percet se késlekedjél tovább! A királykisasszony jobbról-balról megcsókolta keresztanyját, s kérve kérte őt, ne hagyja el soha; aztán bekente arcát a kályha hamujával, belebújt a hitvány irhába, és kiosont a palotából. Nem vette észre senki. Az udvarban azalatt nagyban készültek a lakodalomra. Elérkezett az esküvő ideje, keresték a király kisasszonyt, tűvé tették érte az egész palotát; hiába, sehol sem találták. A király vigasztalhatatlan volt. Száz zsandárt, ezer muskétást küldött a keresésére: de bármilyen ügyesek voltak is, mégsem akadtak a nyomára: a tündér vigyázott rá, láthatatlanná varázsolta. Mit tehetett mást a király? Egy ideig bánkódott, aztán lassan-lassan kezdett megvigasztalódni. A királylány pedig csak ment, ment, egyre messzebb, egyre távolabb, idegen országokba vetődött. Szeretett volna elszegődni valahová. Az emberek megszánták, adtak neki pár falatot, de szegényke olyan mocskos volt, hogy senki nem akadt, aki felfogadta volna. Végül is egy szép nagy városba ért. A kapu közelében volt egy major; annak a gazdasszonya épp egy ilyen szutykos kis szolgálót keresett, aki kimosná a legszennyesebb ruhát, s rendben tartaná a baromfiudvart meg a disznóólat. Meglátta a piszkos csavargólányt, és megkérdezte tőle, nem volna-e kedve beállni hozzá. A királykisasszony boldogan beszegődött, olyan fáradt volt már szegényke a hosszú-hosszú vándorlástól. A konyha egyik sötét zugában adtak neki szállást, s eleinte rajta gúnyolódott az egész cselédség, olyan piszkos, olyan utálatos volt a szamárbőrében. Később aztán megszokták; ő meg rendesen, szorgalmasan teljesítette a kötelességét, úgyhogy a gazdasszony hamarosan a pártfogásába vette. Idejében kihajtotta, idejében karámba terelte a birkákat, s olyan ügyesen legeltette a pulykákat, mintha világéletében mindig azt csinálta volna. Szép kis keze nyomán virágzott, gyarapodott is minden. Volt a réten egy forrás, amellett szeretett üldögélni, ott kesergett magában szomorú sorsán. Egy szép napon belenézett a víz tükrébe, meglátta magát a riasztó szamárbőrben, fején a szamárfülekkel, s egészen eliszonyodott. Nagyon szégyellte magát, gyorsan megmosakodott, s a keze egyszeriben fehérebb lett az elefántcsontnál, arca pedig frissen, hamvasan rózsás. Annyira megörült szépségének, hogy most már szeretett volna tetőtől talpig megfürdeni a forrásban. Meg is fürdött, hanem aztán újra csak föl kellett vennie a hitvány szamárbőrt, s vissza kellett térnie a majorba. Másnap szerencsére ünnepnap volt, így a királykisasszony módját ejthette, hogy kiparancsolja a föld alól a ládáját, előszedje a ruháját, rizsport hintsen szép dús hajára, és felöltse azt a köntösét, amelyik olyan volt, mint a fényes égbolt. Csak azt sajnálta, hogy a szűk kis kamrácskában nem tudta kiteríteni a gyönyörű ruha uszályát. Kedvtelve nézegette magát, s végül is elhatározta, vasárnaponként és ünnepnapokon azzal fog szórakozni, hogy sorjában fölpróbálja a szép ruháit. Ezt aztán meg is tette, és csodálatra méltó művészettel tűzött a hajába virágokat meg drágaköveket; csak azon sajnálkozott, hogy szépségének nincsen más tanúja, mint a birkák meg a pulykák; azok meg éppen úgy szerették szánalmas szamárbőrben is. Erről kapta a nevét is; így hívták szerte a környéken: Szamárbőr. Telt-múlt az idő, s egyszer egy ünnepnapon Szamárbőr éppen azt a ruháját vette fel, amelyik olyan volt, mint a ragyogó nap. Éppen akkor ott vadászott a király fia, elfáradt, és betért a majorba egy kis pihenőre. Szép, délceg legény volt, apjának, anyjának szeme fénye, egész népének gyönyörűsége. Meg­kínálták jó falusi ételekkel, s a királyfi jóízűen elköltötte az egyszerű ebédet, aztán fogta magát, lement az udvarba, és kíváncsian bejárta minden zegét-zugát. Ahogy így járt-kelt, betévedt egy sötét sikátorba, s annak a végében megpillantott egy ajtót. Odament, és bekukucskált a kulcslyukon. Hogy elámult, amikor meglátta odabent a király­kisasszonyt! Olyan szép volt s olyan pompás a ruhája, olyan nemes és szerény az arca, hogy a királyfi már-már azt hitte, nem is földi lényt lát, hanem valami tündért. Kíváncsiságában legszívesebben betörte volna az ajtót; hanem a szépséges leányzó valahogy olyan tiszteletet keltett, hogy az ifjú moccanni sem mert. Végül mégiscsak el kellett távoznia az ajtó elől. A szíve váltig visszahúzta, s amikor kikerült a sikátorból, az volt az első kérdése: ki lakik ott abban a kis szobában? - Ó! - felelték neki. - Egy szutyokfészek! Szamárbőrnek hívják a ruhájáról, olyan mocskos, olyan piszkos teremtés, hogy rá se néz, szóba se áll vele senki! Irgalomból fogadtuk fel, birka- meg pulykapásztornak. A királyfit egyáltalán nem elégítette ki ez a felelet, de látta, hogy a majorbeliek nem tudnak egyebet, s nem is érdemes faggatni őket. Visszatért hát atyjaurának, a királynak a palotájába, de a szíve úgy tele volt szerelemmel, hogy azt el sem lehet mondani. Egyéb sem lebegett a szeme előtt, mint annak a szépséges tündérnek a képe, akit a majorban a kulcslyukon át látott. Most már szánta-bánta, hogy nem törte be az ajtót, s megfogadta magában, hogy legközelebb megteszi. De a nagy izgalomtól még azon az éjszakán rettenetes láz fogta el, úgy látszott, már-már a végét járja.  Tovább>>