Megy tovább. Az út szélén verekedik két ember, de nagyon. Odamegy melléjük, leveszi a kalapját. – Az isten áldja meg a munkájukat! – Hogy mersz ilyet mondani?! – Hát hogy mondjam? – Úgy, hogy válassza szét az Isten magukat! – No, majd máskor úgy mondom.   Mikor megy tovább, egy esküvői menettel találkozik össze. Jönnek a kocsikon hadonászva, énekelve. A menyasszony, a vőlegény a legelső kocsiban. Elébük ugrik a szegény bugyuta ember. – Válassza szét az Isten magukat! – Most esküdtünk meg, és már ilyet kívánsz? – Hát hogy mondjam? – Tetted volna a botodra a kalapot, aztán ,,Ij, huj, huj, huj, huj!“, éljeneztél volna minket. – No, jó, máskor úgy csinálom.  Megy tovább. Ott meg hajt két mészáros vagy hat disznót a városból. A bugyuta ember a kalapját a botra teszi, és rikongat nagyokat: – Ij, huj, huj, huj, huj! A mészárosok alig bírják hajtani a disznókat, mert hol erre, hol arra szaladnak, a kiabálásra aztán teljesen szétfutnak. A bugyuta ember mind szétriasztotta. Eddig is elnáspángolták minden helyen, de itt kapta a legtöbbet.  Ha a buta ember ebből tanult volna, az én mesém is tovább tartott volna!