Krisztián óvatosan lehúzta a leplet, és alóla egy, a vállukig érő szekrényke bukkant elő, amelynek a közepét széles asztallap foglalta el. Az írófelületet kétoldalt fiókos szekrények fogták közre. Az asztalra hátul, a falhoz simuló részen kis polcokat erősítettek, amelyek között volt nyitott és zárható is. A bútor fából készült, és valamikor nagyon szép lehetett. Itt-ott, ahol a lakkozás sértetlen maradt, megőrizte eredeti fényét. Ugyan a fedőréteg alatt is megsötétedett a fa, de jól látszott az erezete. A kis fiókok míves fogantyúja hajdani ötvös mesterek értő munkáját dicsérte. 
				
					– De hisz ez egy szekreter! – ragyogott fel Orsi arca. 
				
					A fiúk értetlenül néztek rá. 
				
					– Egy szekreter, egy olyan bútor, amely régen az íróasztalt és az íráshoz szükséges eszközök tárolására alkalmas szekrényeket egyesítette magában. Olyan, mint egy kis iroda. Látjátok? – mutatott Orsi a fiókokra. – Itt tartották a papírokat, az íróeszközöket, a tintát és az itatóst. 
				
					– Mi az az itatós? – tudakolta Krisztián. 
				
					– Nem lehet, hogy ezt se tudjátok! – csóválta a fejét a lány, mire a fiúk „Na, már megint kezdi!”- pillantással összenéztek. – Régen töltőtollal és tintával írtak, sőt, még előtte lúdtollal… – bökte előre az állát, és kérdőn nézett a fiúkra, mire azok helyeslően bólogatni kezdtek. – Na, már most – folytatta Orsi –, hogy ne kelljen mindig várni, amíg megszárad a tinta, a felesleget leitatták egy nedvszívó papírral. Ez az itatós. 
				
					– Ja, tudom már, asszem. Láttam ilyet egy kalózos filmben, ami a múlt században játszódott – ült ki a felismerés Erik arcára. – Egy grófféle írt valamit, aztán egy domború fával, amin valami fehér volt, gondolom, az itatós, végiggörgette az írást. El nem tudtam képzelni, mit csinál. Azt hittem, ez valami előkelő szokás. 
				
					------------- 
				
					- Na, de ne álldogáljunk, hanem nézzük meg ezt e felső szekrénykét, mert sose leszünk kész! – bökött Orsi az egyik rekeszre a fejét csóválva, mintha legalábbis eddig nem őmiatta állt volna a munka. A fiúk ezt az apróságot fennhangon nem merték észrevételezni, de azért a tekintetükkel megüzenték egymásnak: „Ilyenek a csajok!” 
				
					Megpróbálták kinyitni a rekeszt, de az ajtaja zárva volt. Kulcsot viszont sehol sem találtak. Egy darabig tanakodtak, hogyan tudnák mégis kinyitni a zárat úgy, hogy ne kelljen feltörni, de nem tudtak mit kitalálni. Így hát Erik fogott egy csavarhúzót, a zár nyelvénél belehelyezte a résbe, és óvatosan feszíteni kezdte. Nagy ijedelmükre a fa vészesen recsegni kezdett, de aztán halk kattanás hallatszott, és az ajtó sértetlenül kitárult. 
				
					Csalódottan látták, hogy a fakk üres. Várakozásukkal ellentétben nem volt benne semmi, csak por, amely finoman megült, épp úgy, mint a szekreter többi részében. Erik éppen be akarta csukni az ajtót, amikor Krisztián felkiáltott: 
				
					– Várjatok! Ott van valami! – mutatott a hátsó falra. 
				
					Ahogy jobban megvizsgálták a fát, észrevették, hogy egy repedés húzódik rajta végig, amelyen keresztül valami vörösesbarna dolog tünedezett elő, de csak egy bizonyos szemszögből. Krisztián azért vehette észre, mert éppen szemben állt a hasadással, így átlátott a szétszáradt fa között. 
				
					– Ez egy titkos tároló lesz! – sikkantott fel Orsi. – Vajon hogy nyílik? 
				
					– Nem tudom – nézett körbe Krisztián –, nincs fogantyúja.– Próbáld megnyomni a hátsó falat! – javasolta Erik, mire Krisztián megbökdöste a fát. Nem történt semmi. 
				
					– Keressünk valahol gombot vagy kallantyút! – tanácsolta Orsi. 
				
					Mindhárman lázas keresésbe fogtak, és a szekreter minden négyzetcentiméterét alaposan átvizsgálták. 
				
					– Itt van! – kiáltott ki a lány az asztallap alól. – Egy gomb!Jó nagy, és piros. Szerintetek megnyomjam? 
				
					– Persze, persze! – sürgették a fiúk. 
				
					Ahogy Orsi megnyomta a gombot, kattanás hallatszott, és a rekesz hátsó fala nyikorogva kinyílt. Mögötte feltárult a titkos üreg.Tényleg nem volt üres: egy megbarnult bőrmappát találtak benne. Krisztián izgatottan kivette, és lefújta róla a finom port, aztán kinyitotta. Nagy csodálkozásukra egy régi világtérkép került elő belőle, és egy kis papír, amelyről nem tudták eldönteni, mi lehet, mert nem magyarul írták rá a szöveget. Ahogy Krisztián forgatta a mappát, egy kis tárgy is kihullott belőle, a földre pottyant, és villogva pörögni kezdett a födémen. Egy nagyjából öt centiméter átmérőjű, fémből készített korong volt az, amelybe valaki ábrát vésett: három nyilacskát vagy valami olyasmit, egy kacskaringós vonal fölé. 
				
					– Mi lehet ez? – forgatta Orsi a korongot. 
				
					– Nem tudom – rázta a fejét Krisztián. – Talán egy plakett… vagy egy öv csatja – találgatott. 
				
					– Vagy egy talizmán – szólalt meg Erik. 
				
					A többiek nem titkolt megdöbbenéssel néztek rá. 
				
					– Miből gondolod, hogy ez egy varázserővel felruházott tárgy? – kérdezte Orsi. 
				
					– Abban a filmben láttam ilyet – felelte Erik. – A kalóz a nyakában viselt ilyen korongot, és mindig megtapogatta, hogy szerencsét hozzon neki. 
				
					– Értem – bólintott Orsi. – Hát… nem tudom, hogy ez talizmán-e. Egyelőre tegyük el, majd odalent jobban megvizsgáljuk. És mi lehet ez a papír? – tartotta a fény felé a kis megsárgult cédulát. – Úgy néz ki, mintha valamilyen űrlap lenne – vizsgálgatta. – Nézzétek! Itt egy név szerepel: Ju-li-o Men-do-sa – betűzgette a fekete tussal írt cikornyás szavakat. – Ez spanyolul van – állapította meg. 
				
					– Spanyolul? – nézett rá megrökönyödve Krisztián. – És ki lehet az a Julio Mendosa? 
				
					– Hát, azt nem tudjuk – vonta meg a vállát a lány. – Talán régen nem a nagyszüleidé volt a ház, és mások laktak itt – találgatta. – Esetleg bevándorlók, akik Spanyolországból érkeztek. 
				
					Ahogy tovább vizsgálgatták az idegen írást, egy évszámot fedeztek fel a papíron: 1784. , és még két szót ismertek fel: 
				
					– Car-ta-ge-na – Lon-don – olvasta Orsi. 
				
					– Cartagena? – ütközött meg Krisztián.– Az egy kolumbiai város. 
				
					– Micsoda? – pillantott fel Orsi a lapról. – Kolumbia Dél-Amerikában van – nézett jelentőségteljesen Krisztiánra. 
				
					A fiú elértette a finom célzást: a csigák is onnan származnak. Hátha ennek a papírnak köze van a küldetéshez! 
				
					– Na és, mi van abban olyan különleges? – kérdezte Erik, aki persze semmit sem tudott a Tudás könyveiről. – Annyit még én is tudok, hogy Dél-Amerikát a spanyolok fedezték fel, és aztán, amikor gyarmatosították, a spanyol nyelv terjedt el ott is. 
				
					– Semmi-semmi – hessegette el Orsi gyorsan a témát, de Erik arcán látszott, hogy sejti, a lány valami mást is mondani akart az előbbiekkel. 
				
					– Cartagena – London… Cartagena – London – ismételgette fennhangon Krisztián, aztán hirtelen a homlokára csapott. – Ez csakis egy hajójegy lehet… Hát persze! Cartagena – London – ízlelgette tovább a városok nevét. – Más nem jöhet szóba. A jegy olyan régi, hogy repülőre nem szólhatott. 
				
					– Zseniális vagy, Krisztián! Hát persze…, akkor ezzel a jeggyel Julio Mendosa utazott Cartagénából Londonba 1784-ben – rakta össze Orsi az eddig megtudottakat. – Ez nagyon izgalmas! Most már csak azt kellene kiderítenünk, ki volt ez az ember. 
				
					  
				
					A labirintus titka 
				
					A sötétben olyan hirtelen értek ki a következő helyiségbe, hogy szinte kizuhantak. Krisztián a meglepetéstől megtorpant, a mögötte haladó Zsófi pedig nekiütközött. A lány ösztönösen maga elé kapta a kezét, és próbált megtámaszkodni, ezzel viszont jókorát taszított Krisztiánon, aki térdre esett, és a földre tenyerelt. Abban a pillanatban robaj hangzott fel, súrlódó kövek súlyos mozdulása. A gyerekek néhány másodpercig dermedten álltak, aztán rémülten eszméltek rá, hogy a mögöttük lévő folyosóban egy kőtömb kezdett el leereszkedni, mind kisebbre zárva a rést. Ezzel egy időben a terem teteje is megmozdult, és lassan süllyedni kezdett a fejük felett. 
				
					– Valami gombra rátenyereltem! Vissza-vissza! Ez csapda! A plafon összenyom bennünket! – ordította Krisztián. 
				
					Halálos ijedelemben kezdtek visszarohanni a járatba, ám a kőajtó gyorsan mozgott, és mire feleszméltek, a nyílás felét már elfedte. Erik és Orsi gond nélkül átjutottak, Zsófi viszont már csak lehajolva tudott átbújni a maradék helyen. Barna átdobta a hátizsákját, villámgyorsan a földre vetette magát, és a saját tengelye körül forogva átgördült a tömb alatt. Krisztián ugyanúgy tett, de csak nehezen tudta magát átpréselni az egyre szűkülő résen. A cipője beakadt a kőlap és a föld közé, és félő volt, hogy a hatalmas súly pillanatokon belül péppé zúzza a lábfejét. A többiek megragadták a fiút, ki hol érte, és kétségbeesetten ráncigálni kezdték. Végül Erik a hóna alá nyúlt, és egy erőteljes rántással kihúzta a titkos ajtó alól. Ekkor hatalmas dörrenéssel földet ért a torlasz, és csend lett, nem hallatszott más, csak a gyerekek zihálása, ahogy sorban lerogytak a folyosó földjére. Zsófi pityeregni kezdett, mire Krisztián magához ölelte, de egy vigasztaló szó nem sok, annyit nem tudott kinyögni. A rémület mindannyiukat megnémította, az eldobált zseblámpák a földre esve szanaszét világítottak, éles csíkokat rajzolva a sötétbe. 
				
					Percek teltek el, mire visszanyerték a lélekjelenlétüket, és megnyugodtak. Először Barna mozdult, Orsihoz lépett, és megsimogatta az arcát, aztán felvette a hátizsákját, és megkereste a zseblámpát. 
				
					– Hű, ez meleg volt! – mondta rekedten. – Gyertek, menjünk vissza, ez az út nem jó. 
				
					Lassan feltápászkodtak a többiek is, és összeszedve a holmijukat Barna után indultak. Most ő ment elöl, és – talán hogy levezesse a feszültségét – erős iramot diktált. Egy pillantást sem vetve a kincsekre szinte elfutottak mellettük, aztán két-három perc múlva kiértek végre a fáraószobros, tágas terembe, mire ismét felhangzott a tülkölés. 
				
					– Gyertek, üljünk le egy kicsit! – javasolta Orsi, aztán letelepedett a földre ahhoz a folyosóhoz közel, amelyiken keresztül legelső alkalommal a fáraós helyiségbe jutottak. – Nem lesz ez így jó! – csóválta a fejét. – Fogalmunk sincs, merre kell menni, csak találgatunk… Nem azért mondom! – nézett Zsófira, aki már nyitotta a száját, hogy megvédje Krisztiánt, akinek a döntése alapján mentek eddig, és tévedtek rossz útra. 
				
					– Igaza van – biccentett Krisztián, ő is megelőzve, hogy Zsófi bármit mondhasson. – Tényleg csak találgatunk. Nem tudjuk, hogy a tülkölés, amit hallottunk, mit jelent. Csak ijesztgetés vagy valamerre fordulnunk kell, ha halljuk? – töprengett. 
				
					– Igen, amíg rá nem jövünk, hogy mit jelez, addig csak találomra mehetünk, nincs más lehetőség – helyeselt Orsi.  
				
					  
				
					vissza a sorozathoz 
			 |