| 		
		 
 Hét nap
Zelk Zoltán  2017.01.26. 07:25 
	
		
			
				
					 A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket. 
				
					  
				
					Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat. 
				
					  
				
					– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.  
			 | 
		 
	
 
	  
 
	
		
			| 
				 
					Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre. 
				
					Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő: 
				
					– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten! 
				
					– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak. 
				
					Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott: 
				
					– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém:  
				
					
						"Megint egy nap és nem hozott semmit ..." 
				 
				
					Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.  
				
					Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ... 
				
					Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy:  
				
					
						"Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!" 
				 
				
					– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek:  
				
					
						"De szép napsugaras idő van ma! ..." 
				 
				
					Aztán Szombat, majd Vasárnap következett.  
				
					S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha fűben.  
				
					  
				
					Forrás:  
				
					Zelk Zoltán: A furfangos szaka 
			 | 
		 
	
 
	  
	  
	  
 |