Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! – magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után: – Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza! De hol járt már akkor az a szél!... A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet: – A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat! Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt: – Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát. Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel! – Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? – zokogott keservesen a pitypang. – De bizony megleltem – felelte vígan a tücsök –, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre! – Még hogy én kopasz maradjak? – kiabált a pitypang. – Mi történt a bóbitámmal? – Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te. – Mint én? – Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos? – Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim! – Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél. A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.