| 
 1.7/ Tévhitek és igazságok a mesékkel kapcsolatban
	
		
			| 
					 A mesemondás művészete minden kultúrának, minden korszaknak fontos része. Aktív fantáziamunkát eredményez, a képek és szimbólumok használata az érzékszervek finomítását idézik elő. 
					A népmesék alapvető tudást, megoldási stratégiákat kínálnak a hallgatóknak. Gyógyító hatásuk mára már orvosi műszerekkel is kimutatható. 
					A mesék már az archaikus kultúrákban is kitüntetett szerepet kaptak, ügyeltek rá, hogy pontosan továbbadják őket, hiszen a bennük rejlő tudásanyag ismerete elengedhetetlen volt bármelyik ifjú számára. A mesemondók kiváltságos emberek voltak, köztiszteletnek örvendtek, szavukat a hallgatóság igaznak ítélte, elfogadta. A mese egy univerzális értékrendet képvisel, a kollektív bölcsesség által letisztított üzeneteket hordozza. Szimbólumok, megküzdési stratégiák és életutak speciális gyűjteménye, egy viszonyítási alap, amely segítségével kapcsolatba kerülhetünk vágyainkkal, lehetőségeinkkel, szellemi gyökereinkkel. 
					Ami a mesében történik, összhangban van/lehet azzal, amit a valós életben tapasztalunk. A mese megoldásokat kínál, segít az ellentétes érzelmekkel megbirkózni, leválni, elválni, tartós kapcsolatokat létrehozni, de a lét mélyebb kérdéseit is érintik. Tudatmódosító ereje van, azaz a mese hősein keresztül belátásra, majd változásra készteti a hallgatót. A mesehősöktől tanulni lehet, nincs múltjuk, állandóan a jelenben élnek, nem elképzelnek, hanem cselekszenek, konkrét lépéseket tesznek az életük alakításáért, felelősségre szólítanak fel saját magunkért, életünkért. |  
	 
	
		
			| 
					Öt tévhit a mesékkel kapcsolatban 
					  
					“A mesék gyermekeknek szólnak.”  
					A mesék a 19. sz. végéig csak felnőtteknek szóltak, a szórakoztatás mellett az ismeretátadás legfontosabb eszközeként működtek. A gyerekek hallgathatták őket, de elsődleges célcsoportjuk a felnőttek voltak. 
					  
					“A mesék pusztán a parasztság vágyteljesítő történetei.”  
					A meséket nem köthetjük társadalmi réteghez, a világ működésére és a törzsek eredetére vonatkozó meséket már az archaikus kultúrákban is ismerték. 
					  
					“A meséknek nincs köze a valósághoz.” 
					A mesék nem „kitalációk”, „fantáziaelemek”. Témájukat az életből merítik, példájukat konkrét esetekre alapozzák. Propp orosz mesekutató szerint a valóságot elbeszélő történeteknek mágikus funkciójuk van, és ez mozgósítja a pszichét. A tündérmese nem a pszichéből indul, hanem a múlt történeti valóságában gyökerezik. 
					  
					“A mesékben minden szép és jó.”  
					A mese mozgatórugója a konfliktus. Az ideális állapot mindig megbillen benne, és áldozatok árán, egy más szinten tér vissza. A hősnek valójában mindenért meg kell dolgozni, a „szép és jó” nem ölébe hullik, hanem megküzd érte. 
					“A mese az illúziók világa.”  
					A tévhittel ellentétben a mesében nincs lehetetlen, nincs megvalósíthatatlan. A meséket fenntartó és továbbadó közösségek nem érzékelik hamisan a világot, ezért minden, ami bennük van, igaznak tekinthető. 
					Forrás: 
					Boldizsár Ildikó (2010): Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. 
					Budapest, Magvető Kiadó |  
	  |