szembetuno.blogspot.com   Az értékelést ismételten kezdhetném azzal, hogy több szempontból is szerettem volna megismerni a Hófehér kelepcét. Ahogy A harmadik értékelésénél írtam, a Howard Matheu különös esetei c. sorozat ötödik részéről hallottam először. Azonnal megfogott a borító, és a figyelemfelkeltő fülszöveg. Olyan történetnek tűnt, amivel érdemes megismerkedni. Az első rész több, mint kecsegtető volt, és még kíváncsibbá tett az ötödik résszel kapcsolatban!   Tél. Hó. Hideg. Bezártság. Nem vagyok túlságosan oda a téli sportokért, és - tavaszpártiként - magáért az évszakért sem. Nem mondom, hogy a hátam közepére kívánom, de ha a tavaszi virágos mező vagy a hóval borított lankák között kell választanom, maradok a madárcsicsergéses napsütésnél. A téli történetekkel valahogy más a helyzet. Ősszel szívesen hangolódom a hosszú, hideg napokra karácsonyi-téli könyvekkel.   A Hófehér kelepce - úgy tűnik - egy kis levezetés az évszak lezárásaként. Lényeg, a lényeg: Howard, Gil és Nita egyik évszakban sem engedheti meg magának, hogy nyomozói hobbijukat pihentesse. Ahol ők megjelennek, ott a gazfickóknak meg vannak számlálva a napjai.    Nagyjából így volt ez ebben a részben is. Történt ugyanis, hogy Nita unszolására, Howard is elutazott az iskolai sítáborba, ahol - nem meglepő módon - rögtön belefutottak két bankrablóba. Gil még a tábor előtt vállalta, hogy a távolból irányítja az esetleges akciót, és mindenféle infóval ellátja a társait. A táborába érkezést követően azonban az időjárás úgy döntött, a síelés még várhat, a hó teljesen elzárta a táborozókat a külvilágtól. A szállodában se ki, se be helyzet alakult ki, néma telefonokkal és - a kor igazi drámájával - internethiánnyal. A Hófehér kelepcében a már összeszokott kis csapat egysége a térbeli távolság következtében ugyan megbomlik, mégis ugyanolyan eredményesen működik együtt, mint az eddigiekben. Ebben a történetben is aktív részesei lehetünk a bűntény és a bűnözők kiléte felderítésének.    Illusztráció a könyvből Lehet-e boldogulni a modern technika nélkül? Felderíthető-e egy rejtély csak a szigorú megfigyelésre támaszkodva? Tényleg vége van-e a világnak néhány nap internet nélkül? Ahogy az első részben, úgy itt is akadtak külön színfoltjai a történetnek. Az egyik az imént említett "internetmentesség", ami egyrészt nyilván megnehezítette a bűnözők gyorsabb kézre kerítését és némi kételyt is hagyott maga után, hiszen Gillel is megszakadt a kapcsolat. Másrészt mindenképp közösségkovácsoló erejű is, ha a gyerkőcök nem a kütyüikre tapadva töltik az időt, hanem - teszem azt - közösen játszanak. Pici hiányérzetem maradt ezzel a szállal kapcsolatban, de a nyomozás nyilván nem csak erre volt kiélezve. Az illusztrációk megint elvarázsoltak. Az első résznél talán nem tértem erre ki bővebben, de nagyon tetszenek a megalkotott figurák, és hogy irányadóként és a történet szerves részeként bukkannak fel a lapokon. A harmadik pedig a naplóírós szál. Na jó, ezt nem lövöm le, de nagyon jópofának tartom az ötletet. Egyébként, a fiúk mindig többet beszélnek. Csak titkolják. És még valami: tudom, már megint jövök ezzel a barátság-dologgal, de ez fontos! Ráadásul az első rész értékeléséből jól ki is felejtettem az iskolai élet ecsetelésekor az osztályok közötti versengést. Nekem ez mondjuk általános iskolában kimaradt, tekintve, hogy évfolyamonként csak egy osztály volt az iskolában, viszont gimiben  szerettem. Igen, minden osztály kicsit más, eltérőek az érdeklődési körök, a prioritások, de ez egy fikarcnyit sem befolyásolja a barátságok létrejöttét. Az is tetszik ebben a sorozatban, hogy áthidalja, elfogadja és tiszteletben tartja a különbségeket. Mint itt is többször láthattuk: Howard nyitottabb az új dolgok iránt, de Gil is ott maradt támaszként másik két barátjának még akkor is, ha ő épp nem tartott a csapattal. Néha hajlamos vagyok belelátni a történetekbe olyat, ami nem feltétlenül van ott.   Ez a fajta nevelőszándék viszont nagyon jó irány, szerintem. És azt hiszem, ti is észre fogjátok venni, bármennyire merültök el a nyomozásban.

vissza a sorozathoz