| 
				 
					Nem aludtam valami jól. Nyomta a hasamat az a rengeteg túró. 
				
					És furcsákat álmodtam. Hatalmas sütemények jöttek szembe, és mind be akartak kapni. Úgyhogy jobbnak láttam, ha gyorsan felébredek. 
				
					Akkor láttam meg hirtelen azt a fura dolgot, ahogy ott fészkelődött a takaró ráncai között. 
				
					Először kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak ültem és bámultam azt a valamit. Aztán szinte a plafonig ugrottam ijedtemben, mert egyszer csak rám kacsintott, és azt mondta: 
				
					– Na, itt vagyok végre! 
				
					– Álom vagy? – kérdeztem, mert semmi más jó kérdés nem jutott eszembe. 
				
					− Nem – mondta az a fura lény, és nagyon szemrehányóan nézett rám. – Én vagyok a NEM, a benned raboskodó, szupertitkos csodafegyver. 
				
					– Szupertitkos? Raboskodó? Mi ez az egész? – csodálkoztam. 
				
					– Kijöttem szívni egy kis friss levegőt. Mert ha rajtad múlna, ítéletnapig ülhetnék valamelyik rejtett zugban, ugye? – A lény ásított, nyújtózkodott, de továbbra is elég csúnyán nézett rám. Mintha valami rosszat tettem volna vele. 
				
					– De... hogy jöttél ki? – kérdeztem. 
				
					– Kihasználtam, hogy álmodban beszélsz, és nagy nehezen kicsúsztam a szádon. 
				
					– És... mit mondtam álmomban? 
				
					– Ja, értem mire gondolsz! Álmodban azt mondtad, hogy „jaj, nem kell a túrós süti, böeee, utálom!” Amikor a nemet mondtad, akkor csúsztam ki a szádon. Nagy nehezen. 
				
				
					Ezután a NEM nevű lény sétálgatni kezdett az ágyamon, fel és alá. Otthon érezte magát. 
				
					– Végre kiszabadultam a fogságból – viháncolta. 
				
					– Ki tartott fogva? – kérdeztem óvatosan. 
				
					A NEM nagyon csúnyán nézett rám. 
				
					– Még kérdezed? 
				
					Kezdtem eléggé rosszul érezni magamat. 
				
					– Hát... én azt hittem... illetve... hát, nagyon rossz lenne, ha tudod, valaki megharagudna, mert olyasmit mondok... hogy... izé... 
				
					– Azt, hogy NEM? – üvöltötte a NEM olyan hangosan, hogy a takaró alá bújtam ijedtemben. 
				
					– Jaj, mindjárt felébrednek anyuék! Most mit csináljak? 
				
					A NEM rám sem hederített. Felfedezőútra indult a szobában, székekre mászott, szekrénypolcokon ugrált végig, és ráadásul hangosan énekelt: 
				
					– Nem, nemnem nemem nenenenenen mmmmmm. 
				
					Egyre idegesebb lettem. 
				
					– Ne már! – csak ennyit tudtam suttogni. 
				
					– Na, kezd alakulni – mondta a NEM, és visszamászott az ágyra. 
				
					– Mondd még egyszer! 
				
					– Nem mondom! – Most már egészen dühös voltam. 
				
					– Ez az, nagyon jó! – dicsért meg a NEM. 
				
					– Mi van? 
				
					A NEM pedig folytatta a szónoklatát. 
				
					 – Jó, de még nem elég! Ez egy cincogó nem volt. A cincogó nem nem valami nagy dolog, még egy egér is tud ilyet – mondta cincogó hangon, és apró egérbajszot rezegtetett, amit addig észre sem vettem. 
				
					– Miért, van másféle nem is? – kérdeztem, de aztán meg is bántam. 
				
					– Persze! Itt van például a kő kövön nem marad nem − mondta a lény, és elüvöltötte magát: − Neeeeem! 
				
					A fejemre húztam a takarót. 
				
					 – Vagy mit szólsz a lerepül a hajad nemhez? – és már sivította is: − Nehehehe-he-hem! 
				
					Szörnyű volt, és rémes is, de azért kikukucskáltam a takaró alól. A NEM haja hirtelen hosszú lett  és lobogott, mintha vad erejű orkán cibálná. 
				
					Ezen muszáj volt egy kicsit nevetni. 
				
					– Van még másféle is? – kérdeztem. 
				
					– Naná! – A NEM most lebiggyesztette a száját, hosszú szempillákat növesztett, és azokkal pislogott bánatosan: 
				
					− Ez például a nagyon sajnálom, de nem. 
				
					  
				
					Aztán meg kedves, bocsánatkérő mosollyal nézett rám. 
				
					– Ez is hasonlít kicsit az előbbire: Köszönöm, nem. 
				
					– Ilyet mikor mondunk például? – kérdeztem. Az az igazság, hogy kezdett érdekelni ez a kis földönkívüli. 
				
					– Hát, például ha rád akarnak tukmálni egy túrós süteményt, pedig te nem is szereted. 
					Ezt azért kár volt mondania. 
				
					– Néha azért szeretem – dünnyögtem. 
				
					– Haha – ennyit mondott, megvetően. 
				
					Aztán kisvártatva eltűnt, majd hirtelen tigris módjára előugrott a ceruzatartó mögül: 
					– Ez itt a csak azért sem! Nagyobb szabású veszekedések esetén használjuk. 
				
				
					  
				
					Kicsit tényleg hasonlított az állatkerti tigrisre. Legalábbis úgy láttam, mintha zöldes fények villogtak volna a szemében. Félelmetes volt. 
				
					Aztán egy szempillantás alatt újra átváltozott, kerekebb lett, és mintha sódarabok is pöttyözték volna. Így szólt: 
				
					  – Amit most látsz, az a kerek perec nem. Ezt akkor mondhatnád, ha gyorsan le akarnál zárni egy vitát. De mivel fogságban tartasz, ezért sosem tudod meg, milyen ilyet mondani. – A NEM sóhajtozott, és szenvedő arccal csóválta a fejét. 
				
					Elég rosszul éreztem magam. Azt se tudtam, hova nézzek. A szemébe például semmiképpen nem akartam. Közben a NEM visszanyerte eredeti alakját. 
				
					Nekem meg eszembe jutott valami. Furcsa ötlet volt, az igaz. 
				
					  – Izé... mit gondolsz... kipróbálhatnám valamelyiket? – kérdeztem. És közben egy kicsit szégyelltem magam. 
				
					– Ó, még ezerféle van, de próbálj csak ki egyet, lássuk, képes vagy-e rá... − A NEM kétkedve nézett rám. Azt hiszem, egyáltalán nem bízott benne, hogy meg tudom csinálni. 
				
					Nagy levegőt vettem, és még a szememet is behunytam. Olyan különös volt ez az egész, mégis úgy döntöttem, éjszaka ide vagy oda, most egy lerepül a hajad nemet fogok mondani. Mert az tetszett eddig a legjobban. 
			 |