Gúfó, a bagolyfióka egy vékony gallyon gubbasztott az odújuk előtt. Odalenn, a kökénybokrok között gyanúsan nagy volt a csönd. Viszont arra a kérdésre, hogy miért nem az odúban ül, nem tudott volna határozott választ adni. Egérre lesek, nem látod?! – huhoghatta volna színlelt fölháborodással. Vagy egyszerűen csak meg–vonta volna a szárnytövét: – Nem tudok aludni. – Változatlan cinkossággal bámult volna rá a telihold.   Gúfó nemrég próbálkozott meg először a repüléssel, persze szigorú szülői felügyelet mellett. Veszettül csapkodott, amíg a bükkfájuk egyik pontjáról a másikra szökkent. Ma este aztán egyedül is kipróbálta. A szülei vadászni mentek. Gúfó kiröppent az odúból az alatta lévő vékonyka gallyra, de ott ragadt. – Mit bámulsz így? – huhogott rá a Holdra, ám az nem felelt. A fióka sértődötten fordult el a képébe világító lámpástól, de olyan lendülettel, hogy megtántorodott. Rikoltani akart, de tudta, hogy nincs kinek. Eltátott csőrrel igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de hiába csapkodott, egy pillanat alatt a földön találta magát. Bele se mert gondolni, mit kap majd a szüleitől. Az esést szerencsére épen megúszta. Föllesett a bükkre, aztán körbenézett odalenn. Finom neszt, valami alig hallható súrlódást hallott az egyik kökénybokor mögül. Egy darabig fülelt, aztán úgy döntött, veszi magának a bátorságot, és megnézi, mi az. Óvatosan közelített hozzá. A szeme láttára bújt elő a földből. Egy gomba volt. Először a gömbölyded, fehéres kalapja tűnt föl, majd a tönkje is. Egyre termetesebb lett, már nagyobb volt, mint a bagolyfióka, aztán egy halk pukkanással egyszer csak elvált a gallérja a szélesre nyíló kalaptól.   Vissza a sorozathoz