| 
				 
					- Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem. 
				
					- Hát - azt mondja a katona - én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem. 
				
					- Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég – nyugodott meg az öregasszony, csak nincs, amit beletegyek. 
				
					Na, megmosta a katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony. A katona még meg is kóstolta. 
				
					- Hát jónak jó - csettintett a nyelvével-, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne. 
				
					- Hozok én sót, van nekem! 
				
					Beletette a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja: 
				
					- Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne. 
				
					- Van nekem az is, hozok én! - dicsekedett az öregasszony. 
				
					Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. 
				
					Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az öregasszonyt. Azt mondja megint a katona: 
				
					- Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű! 
				
					- Van nekem kolbászom is - ajánlotta az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamarából. 
				
					- Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is - szólt utána a katona. 
				
					- Hozok, hozok! - Hozott az öregasszony két darab kolbászt. 
				
					A katona beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja. 
				
					- Tudja-e, ha van egypár szem pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját egészen. 
				
					- Van nekem az is- húzta ki magát büszkén az öregasszony -, hozok én azt is. 
				
					Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak. 
				
					- Kóstolja csak meg, most be jó! 
				
					Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét. 
				
					- Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni. 
				
					Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona: 
				
					- Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az nincsen? 
				
					- Van nekem az is - tüsténkedett az öregasszony. 
				
					Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a katona. 
				
					- Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni! 
				
					Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. 
				
					Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához. 
				
					-  Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? 
				
					Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani. 
				
					- Dehogynem! - vágta rá rögtön a katona. Elmosolyodott a bajusza alatt. 
				
					Száz forintért bizony odaadom. 
				
					Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. 
				
					A katona a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt száz forintja, vígan rótta az utat estig, amíg nem talált megint egy másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest. Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest tudott főzni a szegény öregasszony abból a kőből, azt én nem tudom. 
				
					  
				
					Ezt a mesét Kalári néni mondta el nekem. Lehet, hogy kipróbálták, mikor még szegények voltak Bukovinában.   
				
			 |