| 
				 
					  
				
					Levélke tanyája egy négyemeletes belvárosi ház volt, közel a Duna-parthoz. A házat száz éve építették, a negyedik születésnapjára kapta Levélke, hogy ideköltözhetett. Korábban egy kastélyban lakott a Vértesben, de a szülei önállóságra akarták szoktatni, ezért, amikor betöltötte a négyszázat, egy újonnan épült, kísértetszállásnak is alkalmas helyet kerestek neki. 
				
					Tudni kell, hogy az emberek fölöslegesen félnek a kísértetektől. Levélkétől legalábbis biztosan. Persze az állatoknak sincs miért tartaniuk tőle. A kutyák gyakran észrevették, és farkcsóválva üdvözölték. A macskák viszont többnyire dühösen fújtak rá, de ez már sokkal inkább az ő hibájukból történt, Levélke sohasem bántotta őket. A cserepes virágoknak viszont a réme volt. Néha hetekig bevackolta magát egy cserépbe, vagy összehúzta magát, levélformát vett föl, ilyenkor a gyanútlan lakók, az emberek nem sejtettek semmit. A virágok persze utálták ezt a közéjük csimpaszkodó potyautast. 
				
					– Mi biztonságot adunk neki, de mit ad ő nekünk? – kérdezgették. 
				
					Levélke szerette, ha a szülei nem tudják, mit csinál, merre jár. És szeretett eltérni a szellemek viselkedési szabályzatától. Fényes nappal sétálni ment a Szabadság térre. Senki nem vette észre, csak egy hétéves, Loni, aki épp az ő házában lakott már hét éve. A játszótéren odadobta Levélkének a labdát, és a labda keresztülrepült rajta. 
				
					– Ejha! – így Loni. 
				
					– Várj, várj, megmagyarázom! – mondta sietve Levélke. 
				
					– Te levegő vagy? – kérdezte Loni. 
				
					– Ugyan! Hiszen van sugártestem. 
				
					– Téged számítógéppel csináltak? 
				
					– Dehogy! Tudsz titkot tartani? Ha leszel a barátnőm, elárulom. 
				
					– Leszek a barátnőd, de akkor azt is mondd meg, hogy hívnak, és hol laksz! 
				
					 Amikor megmondta, Loni nem akarta elhinni, hogy Levélke ugyanabban a házban lakik, mint ő. Azon már kevésbé lepődött meg, hogy Levélke igazából kísértet. A nevén se ütközött meg különösebben.  
				
					– Levélke. Nem rossz. Olyan, mint a Denevérke. 
				
					Loni, Loni apukája és Levélke együtt mentek a házig, mely nem messze a játszótértől, az Ilcsey utcában állt. Loni apukája kicsit furcsállta, hogy ez a kislány szülők nélkül jött, és annál jobban meglepődött, amikor a kapujukhoz érve hogyan, hogy nem, el is tűnt. 
				
					– Hova lett Levélke? – hökkent meg. – És egyáltalán, miféle név ez? 
				
					– Szerintem ez egy kísértetnév. 
				
					– Kísértet? Eddig azt hittem, azok csak a mesékben vannak – nevetett az apja. 
				
					– Nem. Vannak a filmekben, a könyvekben, az álmokban, a számítógépes programokon és a telefonokban, most pedig egy ide keveredett – felelte Loni. 
				
					Sajnos evvel nem volt vége a dolognak, mert este megérkeztek Levélke szülei a Vértesből, és családi kupaktanácsot tartottak a lányuk miatt. Odatelepedtek Loniék nagyasztalához, amíg ők a konyhában vacsoráztak. 
				
					– Hogy szabad fényes nappal kimenni a térre, és ott még labdázni is? Hiszen tudod, hogy nem vagy képes elkapni a labdát! 
				
					Kis szünet következett a felelősségre vonásban, a konyhában véget ért a vacsora, gyorsan el kellett rejtőzniük. Hajnali egykor aztán mind a hárman ott ültek a csillár üvegbúrájában, miután Loniék lekapcsolták a lámpát, és elaludtak. 
				
					– Egy évig nem beszélhetsz senkivel, nem lophatsz a hűtőből egy kanál lekvárt sem, nem lovagolhatsz a szomszéd tacskóján, és nem találkozhatsz többé Lonival sem! 
					– Most mért őt büntetitek! – zokogta Levélke, mire a bojlerből csöpögni kezdett a víz. Sokáig sírt Levélke, és közben fogadkozott, hogy fellázad az öreg kísértetek ellen. 
			 |