A piros tarajú kakas pedig elkukorékolta magát: - Felháborrrííítóóó! - Sarkantyús léptekkel járkált fel-alá a jéghártyás udvaron. Mögötte kotyogva, fontoskodva sürgölődtek a borzas tyúkok és időnként a kutyaházra sandítottak. Bendegúz nyugodtan hasalt a helyén. Bozontos fejét két mellső lábára hajtotta, és csak olyankor rezzent meg a szemhéja, amikor Izgágáné nagyon éleset gágintott: - Csak tudnám, miért fizetik utána azt a sok, drága ebadót, ha még egy macskát sem tud elkergetni világgá! Gi-gá-gá!  Bendegúz egész éjjel szolgálatban volt. Jólesett volna bóbiskolnia, de ebből aligha lesz valami.  - Ostoba liba! - gondolta magában. - Te nyugodtan alhatsz a meleg ólban, azt sem tudod, milyen egy téli éjszaka, amikor jeges tűket szúr az orromba a hó. Maradnál csak  egyszer idekint, amikor a hideg holdfényben olyanok a kopasz fák, mint a lerágott csontok, és jó szagok helyett zimankót hord a szél!...   Vasárnap éppen ilyen éjszaka volt. Ahhoz sem érzett kedvet, hogy rávonyítson a kifli-holdra - úgysem esik le-, vagy válaszoljon a távolból csaholó társaknak - úgyis mindig ugyanaz az újság. Ha valaki már annyi kutyavacsorát megevett, mint Bendegúz, az nem csahol minden szíre-szóra, hanem a vakkantást is meggondolja. Akkor sem ugatott, amikor a macskát meglátta, inkább csak meglepetten felmordult. A macska úgy jelent meg a deszkakerítésen, mint egy puhán hullámzó árnyék, aztán könnyedén lehuppant a hóra és bájos nemtörődömséggel megindult egyenesen Bendegúz felé. Ebben a házban évek óta egérfogókkal fogták az egeret, a macskák pedig - éppen Bendegúz miatt - nagy ívben elkerülték. Még a semmirekellő fekete kandúr is csak a háztetőn mert legénykedni. Ki lehet hát ez az idegen, aki egyszerűen beugrik egy ismeretlen kertbe és nyugodtan szedegeti rózsaszínű talpacskáit a havon?....  Bendegúz egész kutyaéletében nem pipált ilyet! Hát csoda-e, ha még a morgás is torkán akadt?....  - Szégyen, hogy ez a tisztességes udvar kóbor macskák átjáróhelye lett!- csapkodott Izgágáné ismét olyan hangosan, hogy Bendegúznak megrándult a füle.  - Még hogy kóbor macska - nevetett magában kutyamódra. - Hiszen olyan fehér a bundája, mint a hó, csak a bal fülén visel egy pici, vörösfekete foltot. Napsütötte  ablakpárkányon mosakszik, cseréptálból lefetyeli a tejet és puha kuckója van egy meleg tűzhely mellett. Mégis ott hagyta. Jött a holdas kerten át és már csak néhány lépés választotta el a kutyaóltól.  - Kötelességem elkergetni! - tette fel magában Bendegúz és halkan rámordult: - Állj! - A macska megállt, de nem ijedt meg.  - Miau! Mi a baj?   Bendegúz megrázta magát. Hosszú lánca odakoccant a kutyaházhoz.  - Én vagyok a baj. Nem tudod, hogy kutya-macska ellenségek?  A macska elcsodálkozott:  - Ne beszélj! Mióta?  - Ősidők óta.  - Ki mondta?  - Valaki.  - És miért?  - Nem tudom. De azóta így van.  A macska leült a hóra Bendegúz orra előtt.  - Micsoda badarság! Hiszen én nem bántottalak és neked sincs rá semmi okod, hogy megharapj.  Bendegúz felhorkant. Most látta, hogy a macska milyen fiatal. No persze, az ilyet még  tanítani kell! Más hangon kezdte.  - Nézd, kiscica, eredj szépen haza, különben megugatlak és mindenki felébred!  Zöld szemek ragyogtak rá szemrehányóan:  - Miau! Azt hittem okosabb vagy.  - Vakk! - szaladt ki egy bosszús vakkantás Bendegúz száján az emlékezéstől.  Izgágáné a baromfiudvarban tüstént felkapta a fejét:  - Az éjjel vakkantottál volna, nyavalyás!  - Úgy ám! - kárált a kendermagos tyúk. - Még megérjük, hogy ide szokik az a macska, aztán ha kiscsibéim lesznek ijesztgetni fogja őket.  - Könnyű neked buta tyúk! - sóhajtott Bendegúz. - Minél több pelyhes csibét költesz ki, a gazdáék annál jobban örülnek. De kicsoda örül rengeteg macskának?....  A szép, fehér cica azt mondta ott, a holdfényben:  - Ne bánts engem, kérlek! Barkanyílásra kiscicáim lesznek. Legalább fél tucat.  Ettől Bendegúz lepődött meg, de megpróbált szigorú képet vágni:  - Akkor meg mi dolog, hogy csavarogsz? Mars haza!...  Vagy talán nincs hova?  - Dehogy nincs!  A macska elmesélte, hol lakik.  - Mégis ott hagytam őket, mert nem akarom, hogy tőlem is elvegyék a kiscicáimat, mint Cirmostól az ősszel az övéit, vagy mint a szomszédban Murmulától a három pici tarkát, azzal, hogy kettő is untig elég.  - Hmmmm! - morgott halkan Bendegúz, mert zavarba jött attól, hogy az életben ilyen kegyetlen dolgok is megesnek. De hát mi köze neki ehhez? Végtére is ő csak egy szolgálatban lévő házőrző kutya. Már éppen vakkantani akart, amikor a macska egészen közel hajolt a füléhez:  - Nem tudsz valami jó padlászugot, vagy elhagyatott fáskamrasarkot, ahol nyugodtan világra hozhatnám őket?  Bendegúz félrefordult.  - Nem tudok. Nálunk elég nagy a jövés-menés...  - Értem - bólintott a cica. - Akkor továbbmegyek.  Máris folytatta gyöngysor lépteit a hóban és felszökkent a másik kerítésre. Onnan egy pillanatra visszanézett:  - Miau! Köszönöm, hogy nem ugattál meg!....  Aztán eltűnt.  - Oda nézzetek! Ez a házőrző beteg! - csattant fel újra Izgágáné hangja. - Már a levesét is érintetlenül hagyja.  Csakugyan. Bendegúz észre sem vette a levest. Étvágytalanul kezdte lefetyelni, de nem ízlett. És íztelen volt attól kezdve minden leves, másnap, harmadnap, még két hét múlva is. Aztán egyszer csak megjött a tavasz. Egyik napról a másikra elrongyolódott a hótakaró, eltűnt a vasárnapi macskanyom. A baromfiudvarban új szenzáció támadt. Bendegúz megvetéssel nézte, amint a tyúkok egymás csőréből tépdesik ki az első gilisztákat. A szél mindennap új virágillatot hozott. De vajon a barkának van-e egyáltalán illata?....  Holdas estéken nagy ugatások, vonyítások kezdődtek. Az ügyeletes házőrzők üzengettek, kutyakalandokat meséltek egymásnak a neszekkel teli éjszakában. Egyszer - talán a negyedik szomszédban - egy dühös kis puli azzal dicsekedett, hogy egy fehér macskát felkergetett a nyárfa tetejére. Talán még most is ott kapaszkodik.  - Hau, vau, vau, úgy kell neki! Vau! - kaffogták örvendezve a kutyahangok a nagy siker felett. Bendegúzt pedig hirtelen szégyenkezés fogta el.  - Micsoda ostobaság! - gondolta és nyugtalanul kezdett fel-alá járni a kertben.  Maga sem tudta mire vár.  És akkor egyszer csak ott termett előtte a fehér macska. Kissé nehézkesen, de most is kényes léptekkel kerülgette a sarat.  - Ejnye - gondolta Bendegúz -, öregszem. Észre se vettem, hogy került ide, pedig jócskán meghízott.  - Miau! - köszönt a cica. - Ott kellett hagynom a jó rejtekhelyet. Egy mérges kutya felfedezett.  - Hát terólad ugatnak?  - Rólam. És most már nincs időm új búvóhelyet keresni. Érzem, hogy nemsokára megszületnek a kicsikéim.  Bendegúz látta, hogy minden ízében remeg és hófehér bundácskája ijedségtől borzas.  - Millió mócsing! - morogta. - Micsoda buta helyzet! Maradtál volna otthon! Hátha nem is bántanák a kölykeidet?......  A macska egyenesen a szemébe nézett:  - Ezt magad sem hiszed. De igazad van, nincs más választásom. Cirmos is elviselte, Murmula is kiheverte. Kapott a nyakára kék selyem szalagot!....  Megfordult és elindult.  - Várj! - vakkantott akkor nagyot Bendegúz. - Egy tapodtat se mégy! Eszembe jutott valami...   - Nézzétek már a házőrzőnket! - kiáltott fel Izgágáné egy derűs napon, amikor a baromfiudvarban éppen elfogyott a kukorica meg a giliszta. - Olyan, akár a hét szűk esztendő, pedig a tányérjáról minden eltűnik.  - Talán tavaszi bánat! - mélázott el a házinyúl a rét felé tekintve.  - Nem búsul ez, sőt, inkább nagyon harcias lett. Hiszen még egy verebet sem enged közel a kutyaház közelébe!  - És hogy legénykedik! kotyogta a kendermagos. - Akár esik, akár fúj, odakint hasal.  - Majd ráfizet a vén csont! - jósolta Izgágáné. - Igazán több esze lehetne!  Bendegúz oda se figyelt. Azt vizsgálta izgatottan, hogy elég száraz-e már a fű, elég melegen süt-e a nap. Gondosan megszaglászta a levegőt, aztán bevakkantott a kutyaházba:  - Minden rendben! Ki lehet jönni!  A gágogás félbeszakadt. A nyulak kiejtették szájukból a sárgarépa falatot és egyetlen kottyanás sem hallatszott, amikor Bendegúz házából kisétált a napfényre a fehér macska nyomában féltucatnyi egymást taszigáló, alig pislogó, cérnahangon nyivákoló aprósággal. Még dideregtek és tétován rakosgatták remegő lábacskáikat, de az anyjuk meleg nyelvével bíztatóan végignyalta őket:  - Gyertek csak bátran, olyan szép a világ!  Bendegúz állt és számolt: - Egy... kettő...három, négy, öt - meghökkent:  - De ez csak öt?!  - Miau! - szólt hátra parancsolóan az anyamacska, mire a kutyaól mélyéről előkecmergett még egy kis gombolyag. Hófehér volt, csak a bal fülén látszott icipici vörös-fekete folt.   - Hat! - vakkantott vidáman Bendegúz és az orrával gyöngéden oldalba lökte. - Majdnem megijesztettél te kis haszontalan!