| 
				 
					– Igenis találtam – felelte a paraszt. 
				
					– Mikortájban? – kérdezik tőle a bírák. 
				
					– Mikor iskolába jártam – mondja a parasztember. 
				
					Ránéznek a bírák, látják, hogy ősz már, hát hazaküldték, mondva, hogy a pénz most veszett el. 
				
					A paraszt, hogy el ne árulja magát, szokás szerint kiment a mezőre dolgozni. De gondoskodott a jövőről is, mert azt mondta a feleségének: 
				
					– Látod, édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy ám! Kétezer forintot hát tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig, amint lehet, gazdálkodjunk. 
				
					Hanem a felesége ezt a szükséget embernek gondolta. Úgy gondolta, hogy azt a kétezer forintot valakinek majd oda kell adni. 
				
					Oda is adta. 
				
					Egyszer az ura kaszálni volt, amikor megállt az ajtóban egy koldus. Kérdi az asszony, ha vajon ő volna-e a Szükség? 
				
					– Igenis, asszonyom – felelte a koldus –, én nagy szükségben vagyok. 
				
					– Jól van – mondja neki az asszony –, régen várjuk már kendet. Eltettünk mi az urammal kendnek kétezer forintot. 
				
					Avval előhozza a pénzt, nekiadja, a koldus pedig továbbillant. Este, mikor az ura hazajött, elébe fut az asszony nagy örömmel, s mondja: 
				
					– Apjuk, itt volt ám a Szükség! 
				
					– Micsoda szükség? – mondja a parasztember. 
				
					– Hát akinek eltettük a kétezer forintot – felelte az asszony. 
				
					– Ó, te bolond! Hát nem mondtam, hogy azt a kétezer forintot eltesszük a mi szükségünkre, ha majd mi megszorulnánk! Mérgemben most elmegyek a világba, és addig járok, amíg ilyen bolondra nem akadok, mint te vagy. 
				
					El is ment a parasztember akkor este mindjárt. És mivel az ég igen csillagos volt, mindég azt nézte az úton. Már a második faluban járt, amikor egy asszony a kapufélfához támaszkodva csodálkozva megkérdezte tőle, hogy miért nézi mindég az eget. Az ember meg tréfából azt felelte neki: 
				
					– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem. 
				
					– Hát kend a mennyországból jött? – kérdezi tovább az asszony. 
				
					– Onnan biz én! – felelt az utas. 
				
					– Hát ismeri-e az én uramat? – kérdi ismét az asszony. 
				
					S hogy a nevét is megmondta, azt mondja az utas: 
				
					– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk! De bezzeg nagy szükségben van asszonyomnak az ura, se pénze, se ruhája, se becsülete, és azért a többieknek csak lábakapcája a mennyországban. 
				
					– Ejnye, szegény uram! – mondja erre az asszony. – Gyüjjön hát kegyelmed be, itt van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak. Aztán itt van egy-két szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a többit pedig vigye el neki, hadd legyen becsülete szegény embernek. 
				
					Mikor már többet is beszélgettek volna, és a parasztember a fehér kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte, jó egészséget mondott és elbúcsúzott. 
				
					Nézett, nézett a parasztember most még jobban, mint azelőtt, az égre, de csak addig, amíg az asszony látta. Mihelyst nem látta, lesütötte a fejét, és alig várta örömében, hogy hazaérhessen. Otthon aztán elbeszélte, mi történt vele. És minthogy a feleségénél még nagyobb bolondra talált, megbocsátott neki, annál inkább szerette, és még most is élnek, ha meg nem haltak. 
			 |