Galgóczi Móni   Számos tolakodó könyv miatt csak most jutottam hozzá az idén áprilisban megjelent Jacqueline Wilson (született 1945. december 17-én, bár akkor még Jacqueline Aitken volt a neve) regényhez. Azzal úgy gondolom, nem mondok nagy újdonságot, ha elárulom: ezúttal is csonka családban élő kislány szerepel a történet középpontjában. Szülei elváltak, édesanyjával, annak új férjével és kisöccsével él együtt, míg apukája magányosan vezeti tovább romló állagú büféjét. Ebben eddig semmi érdekes nincs, biztos ismerünk hasonló felállást környezetünkben. Aztán borul minden, a nevelőapa azonban új munkát kap, ami Angliából a világ másik felére, Ausztráliába repíti a családot. Igen, most jön a de. De Floss (így hívják ifjú hősnőnket) nagyon szereti apukáját, és inkább vele marad. Ez persze kisebb botrányt kever a családban, majd a hullámok eljutnak az iskolába is. És akkor még hátravan az igazi kihívás: apa és lánya miként boldogul az életben. Wilson a tőle megszokott színvonalon meséli el a történetet, gyakorlatilag nem csinál mást, mint átlagos embereket juttat olyan szituációba, amikor a hétköznapi elvárásokhoz képest megváltozott környezetben kell helytállniuk. Ez ugyebár vagy a jó, vagy a rossz tulajdonságokat hozza elő – kinek-kinek vérmérséklete szerint. Nekem, mint olvasónak ezzel kapcsolatban két feladatom van: egyrészt kísérjem figyelemmel a történéseket, másrészt ha van rá időm és kedvem, akkor töprengjek el az élet nagy összefüggésein. Az elsővel nincs semmi gond, hiszen bár a megszokott elemekből építkezik, Wilson most is gyakorlott zenészként játszik az olvasók érzelmein, jó érzékkel bonyolítja a cselekményt – vagyis ha egyszer nekilátunk, akkor a könyvet nem tesszük le a vége előtt. A második feladat, a gondolkodás szerencsére inkább csak ajánlott tevékenység, főként akkor látom komoly esélyét, ha háztartásunkban lézengenek ifjú leányzók, akik nem csak olvasnak, de kérdeznek is. Ha szerencsénk van, akkor részünk lesz pár tartalmas beszélgetésben, amikor lehetőségünk nyílik befolyásolni fejlődését. Elvégre erről szól a nevelés, nemdebár?