Mary tudása abban áll, hogy tiszteletben tartja a körülötte élők személyiségét: senkit nem akar megváltoztatni, de a járatlanokat beavatja saját tündérországukba, majd - és ettől lesz inkább boszorkány, mint tündér - magukra hagyja őket, boldoguljon most már ki-ki egymaga. Ő inkább hárít, és azt mondja, neki semmi köze ehhez az egészhez. Nem válaszol a csodás események igazságtartalmát firtató kérdésekre, ehelyett gúnyolódik a kíváncsiskodó gyerekekkel, rájuk ripakodik, letorkolja őket, vagyis "nem vesztegeti az idejét kedveskedésre", nem engedi, hogy az intimitás hamis illúziókkal itassa át a történeteket.   Szerepjátszásával arra tanít, hogy a csodákban való hit magányos dolog, de még akkor is hinnünk kell bennük, ha egy goromba babyszipirtyó kinevet bennünket ezért, és sértődötten azt mondja: "Nagyon szeretném, ha nem beszélnél szamárságokat!" Az elbizonytalanításra való törekvés Travers meséiben semmi mást nem szolgál, mint azt, hogy Mary Poppins kiválasztottjai megtanulják: legalább saját tündérországukban bizonyosak legyenek. Az írónő azt is jól tudja, hogy ehhez el kell szakítania egymástól a csodatévőt és a csodavárókat, megtanítva utóbbiakat a veszteség elviselésére is.   Mary Poppins még eltűnésében is csudálatos: úgy tud nemet mondani, hogy abban mindig benne van az igen is, elhintve a reményt, hogy az érkezését befolyásoló szél-irányok bármikor megváltozhatnak. (Boldizsár Ildikó)