A kovács volt ez a bátor ember. És elhatározta, hogy megszabadítja az embereket, a falut a rettegéstől, elintézi a sárkányt! Kis kovácsműhelyét odaépítette fel, közvetlenül a hegy lábához, a sárkány barlangjának közelében. Azt akarta, hogy a sárkány jól hallja, amikor Ő kalapál. Így is történt. Amikor elkészült a műhely és a kovács dolgozni, kalapálni kezdett, a sárkány előjött a barlangjából és félelmetes hangján kérdőre vonta a kovácsot:    - Ej, te kovács! Hogy merészelsz itt, az én barlangom közelben kalapálni, megzavarni a nyugalmamat? Nem félsz, hogy apró darabokra töröm a viskódat, meg téged magadat is? - Úgy lesz, ahogy akarod… – felelte a kovács – de előbb szeretnék még egy kicsit imádkozni. - Hát akkor imádkozz egy kicsit… – mondta a sárkány, a kovács pedig még erősebben kalapált, éppen nagy szegeket készített. - Mi az kovács? Te nem imádkozol, hanem tovább kalapálsz?  - Én így imádkozom… – hangzott a kovács válasza.  - Akkor meg siess, mert elfogy a türelmem! - Máris kész vagyok… – arra kérlek, nyújtsd ki a nyelvedet,mert szeretném, ha megkóstolnád azt, amit neked készítettem. A sárkány nem kérette magát, bár nem értette, mit akar a kovács. De ez volt a jó, mert kinyújtotta hosszú, félelmetes nyelvét. Ez kellett a kovácsnak. Egy hatalmas szeggel – amit éppen az elébb kalapált – nagy hirtelen odaszegezte a sárkány nyelvét egy óriási, öreg fa törzséhez, majd tüzes fogójával még meg is kóstoltatta a szörnyeteget. Üvöltött, szitkozódott a sárkány fájdalmában, de a hangja egyre erőtlenebb lett, végül könyörgött a kovácsnak, szabadítsa meg a szenvedéstől és ígérte, hogy világgá megy, soha, sehol nem fogja bántani az embereket. Azt mondják, betartotta az ígéretét és azóta emberfia nem találkozott sárkánnyal.