A mese nem kutyanevelési útmutató,  hanem szomorkás-mulatságos, életre nevelő példabeszéd, afféle iránytű, amelynek északi pólusán a legfontosabb üzenet: “hogyan kell jól, figyelemmel szeretni”. Janikovszky Éva Bertalan és Barnabás, két dakszliról szóló történetét először 1969-ben olvashattuk, de mindmáig aktuális és megunhatatlan. A történet teljes mélysége, minden humoros helyzete és minden szomorú pillanata még drámaibban jelenik meg Schall Eszter illusztrációival. Nagyon leegyszerűsítve a történet arról szól, hogy a dakszliikrek – mondd gyorsan egymás után tízszer, dakszliikrek -, hiába hasonlítanak egymásra, önálló (kutya)lelkek, akinek nem tesz jót, ha összetévesztik őket. Bertalan és Barnabás boldog, hogy Borbála néni és Boldizsár bácsi – ennyi 'b' betűs név, még a dakszliikreknél is nagyobb nyelvtörő – szereti őket, de sajnos a két öreg, nem tudja megkülönböztetni az ikreket. Bertalannak és Barnabásnak a büszkeségük mellett alapvető szükségleteik is sérülnek, előfordul, hogy az egyikük kétszer kap enni, míg a másikuk egyszer sem, és hiába veti be Borbála néni a szalagos trükköt, továbbra is összekeverik a kutyákat. Végül az is kiderül, hogy erre a lehetetlen helyzetre és nem az a megoldás, hogy az ikrek világgá szaladnak, hanem bevetik leleményességüket.